Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

„Mindannyian az idő és tér determináltjai vagyunk”

2018.03.28

A nemrég Magyarország Babérkoszorúdíjával kitüntetett költő, Böszörményi Zoltán Kényszerleszállás Shannonban című könyvének bemutatóján jártunk az Írók Boltjában.

 

shannon-borito.png

 

A különleges atmoszférájú Írók Boltja zsúfolásig telt a kortárs irodalom képviselőivel és a költészet rajongóival. Ahogy közeledett a kezdés, úgy fokozódott az izgalom is, majd a halk zümmögés egyszerre abbamaradt, minden szem és fül Böszörményi Zoltánra, valamint beszélgetőtársaira, Mészáros Sándorra és Varga Melindára szegeződött. A Kalligram Kiadó és az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában tavaly megjelent verseskötet központi témája a szerző halál közeli élménye és az e köré építkező létértelmező kontextus. A Londonból Barbados felé tartó repülőgép meghibásodott, Shannon szigetén a kényszerleszállást hajtott végre, ezek végeláthatatlan percek inspirálták az elbeszélő költeményt.

 

Mészáros Sándor szerint „a szövegnek van egy olyan húzása, amely az elkerülhetetlenséget járja körbe, nem tudjuk, hogy mi lesz az elbeszélővel, tragédiával végződik, vagy nem, ami szerencsére nyitva marad a szövegben, hanem a halál közelében visszagondol arra, hogy mi történt vele. Nagyjából ez a szerkezete és gondolkodásmódja a kötetnek.”

 

Böszörményi Zoltánt sokan kérdezték arról, hogy hasznos volt-e számára ez a tapasztalat, de szerinte egyáltalán nem hiányzott. Elmesélte, hogy akkor reggel Nizzából repült volna Londonba, amikor feltartóztatták a vámosok, megmotozták, és átkutatták a poggyászát. Nem vitatkozott a vámtiszttel, mert tartott tőle, hogy lekési a barbadosi járatát is, de ha tudta volna, hogy mi vár rá később, inkább bekísértette volna magát az irodába. ( itt meg kell jegyeznem, hogy semmi nem történik véletlenül, és a versek szerelmeseit ezáltal igazán különleges versekkel örvendeztette meg)

 

A költő részletes beszámolójából kiderült, hogy harminc láb magasban hirtelen megfordult a repülőgép, amin akkor már semmi nem működött az utastérben. Miután a kapitány tájékoztatta az utasokat, hogy a protokollnak megfelelően az óceán fölött kiengedik az üzemanyagot, látványos sugárban ömleni kezdett a kerozin a gép szárnyán. „Lenyűgöző látvány volt a gyönyörű, foszló ködszerű, csillogó, tündöklő pára, ahogy száll ki a gépből. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy tulajdonképpen már csak egy villanás lehet az egész.”  – idézte fel Böszörményi a félelmetes, de megkapó pillanatképet. Közben gondolatokat próbált jegyzetelni a noteszébe, eszébe jutottak az előző este olvasott Pascal-és Hamvas Béla-gondolatok, Hermész Triszmegisztosz Tabula Smaragdina című műve és, hogy milyen jó lett volna Ady Endrével találkozni a Monte-carlói kaszinóban.

 

shannon-bz.png

 

Varga Melinda a remény, a félelem és a szabadság visszatérő motívumairól, a kötet szervező elemeiről kérdezte a szerzőt. Böszörményi Zoltán szerint ugyanabba a folyóba kétszer visszalépni nem lehet, ahogy az emlékbe ugyanúgy visszalépni sem, ezért a corpusban is minden átlényegült. A személyes élményt és gondolat ötvözetét érthetővé tenni, és láttatni, körülményes és nehéz feladat volt. A költő ezután felolvasott a költemény nyitórészéből, valamint a kötet mottóit, egy kelta áldást és Szilágyi Domokos sorait. Mindkét idézet a reményről szól, kapcsolódva ahhoz a pozitív gondolathoz, amely átszövi az egész kötetet: „a remény minden borúlátás és bizonytalanság lényege”.

 

 Mészáros Sándor rávilágított, hogy a reményelvűség a magyar irodalomban gyakori visszatérő motívum, de Böszörményi esetében a tragikum mégsem hatalmasodik el a szövegben, nem válik sematikussá.

 

Varga Melinda kérdésére, miszerint a kötetben különböző versformákat, hexametert, rímes, ritmusos, lírai és epikus részeket váltogatva használt a költő, ez is Szilágyi Domokos hatásának tudható be? Böszörményi Zoltán szerint az ember tudatalattijában sok minden keveredik, így nem tudható biztosan, hogy mely gondolat kinek a hatására keletkezik. Először hexameterben szerette volna megírni a költeményt, de elvetette, nem akarta gúzsba kötni magát. „Mindannyian az idő és tér determináltjai vagyunk”-idézi Varga Melinda a Böszörményi költészetében visszatérő motívumot, példának a Lábatlan idő című verseskötet címadó versét hozta fel. A babérkoszorús költő szerint mindenkinek vannak rögeszméi, amiktől nem tud megszabadulni. Felidézte, hogy gyermekkorában látta a „lábatlan időt” egy alsó végtaghiányos cirkuszi mutatványosnál, aki kézen állva járt, és abban a pillanatban, amikor megperdült, testet öltött a gyermek Böszörményiben a lábatlan idő fogalma.

 

Egy fordított valami, ami torz, akár az emlékek, amelyet elmaszkíroz az idő, ami nem feltétlenül rossz dolog, hisz a költészet, hogy játszunk vele és további képek építésére késztessen bennünket.

 

Mészáros Sándor szerint az elmúlás témája, az e köré épülő gondolatiság kikopóban van a modern társadalom gondolkodásmódjából, a ma embere kizárja a gondolatai közül, amit legjobban a művészet által lehet közvetíteni. A költészetben az elmúlás egy eredendő és alapvető attitűd. Vörösmartyt is mindig mentegetik, hogy miért írta azt, hogy nincs remény, pedig a reménytelenséggel való szembenézés nagyon mély és fontos dologra figyelmeztet. Böszörményi Zoltánra nagy hatást gyakorolt Nádas Péter Saját halál című műve, amely prózai eszközökkel dolgozza fel a halálközeli élményt. Böszörményi rávilágított, hogy elsődleges célja az volt, élethűen vissza tudja adni az átélt élményeket, a félelmet és a soha nem múló reményt. Fontos számára, hogy megragadja az olvasó képzeletét, és saját maga is szeresse azt, amit ír. Az est zárásaként a költő felolvasott a kötet végéből egy rövid részt, majd Mészáros Sándor felhívta a figyelmet a könyv egyedi, absztrakt illusztrációira, amelyek Részegh Botond kortárs festőművész munkái. Mészáros szerint az illusztrációk azért is különlegesek, mert nem lekottázni hivatottak a verseket, hanem kiegészítik, új színt adnak a kötetnek.

 

Az est dedikálással és kötetlen beszélgetéssel ért véget.

 

Szekáry Zsuzsanna

Fotók: Laik Eszter