Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Életmű-interjú Nagy Lajos "Nereus" egyensúlyozó artistaművésszel

2017.12.14

nereus.jpg

 

Nagy Lajos Nereusszal beszélgettünk el arról, hogy került kapcsolatba a cirkusz világával, miért egy kézenálló számot választott és hogy milyen műsorszámmal lépett fel mostanában. Az interjú a Magyar Cirkusz és Varieté megbízásából készülő kiadványból származik. Az interjút Szekáry Zsuzsanna készítette.

Hogyan került kapcsolatba a cirkusz világával? Meséljen a pályafutása kezdetéről!

Békéscsabán születtem, a családunk nagy része tornász volt. Középiskolában Hergott Lajossal jártam egy osztályba, akinek az édesapja artista volt. Általa kaptam kedvet az artistaszakmához. A középiskolában én is tornáztam, és Lajossal a nyári szünetben elszegődtünk Picard Feri bácsi utazócirkuszához, az volt az első cirkuszi szezonom. Szerencsés döntés volt, mert azóta is szeretem és művelem a cirkuszművészetet, számomra ez egyben hobbi és munka. Amikor elkezdődött a pályafutásom, nagyon sok segítséget kaptam, fel kellett jönnöm Pestre, hogy meséljenek és tanítsanak az idősebbek. Sokat segített Meczik Gabi bácsi, ő készített rólam fotókat, és ajánlott ki német nyelven különböző országokba. Támogatott Darula Sanyi is, aki nagyon jó artista volt, kiváló számmal, mégsem voltak igazán szerződései, mert túl elővigyázatos volt, félt, hogy esetleg nem fizetik ki, ezért sok mindent nem mert elvállalni. Manapság nem fotókkal, hanem kész videóanyagokkal lehet jelentkezni a cirkuszokhoz.

A pályám kezdetén lett volna lehetőségem, kijutni Amerikába, mert Lajos apukájának a testvére, Hergott Jozsó csinált egy karusszelszámot, amihez partnert keresett, de atyám nem engedett el, mert nem akarta, hogy az artistapályára lépjek, hallani sem akart az egészről. Amikor letettem az artistavizsgát, nem volt elegendő pénzem, ezért tőle kértem kölcsön. Lerakta az asztalra, és azt mondta, nem érdekli, hogyan s miként, de egy év múlva adjam vissza. Édesapám sosem békélt meg teljesen azzal, hogy ezt a hivatást választottam, mert úgy gondolta, ez nem foglalkozás. Abban az időben egy artistavizsga a cirkuszi előadás keretén belül zajlott. Meghívtak külföldi cirkusztulajdonosokat, akik megnéztek egy műsort, plusz bemutatkozhattak azok az artisták, akiknek épp nem volt szerződésük, és akkor adták elő a vizsgaszámokat is. A vizsgám után odajött hozzám Varga Rudi bácsi Jugoszláviából, és meg is kötöttük a szerződésemet. Három évig dolgoztam Jugoszláviában, aztán hazajöttem, és három hónapig voltam katona.

Miután leszereltem, egy-két hét múlva Japánba utaztam, ahol négy hónapot dolgoztam.

Milyen számmal lépett fel akkoriban?

Kézenállószámmal, de előtte Lajossal duettben csináltunk egy levegőszámot. Legelőször az unokatestvéremmel csináltunk egy duettszámot, de mikor megkaptuk az első szerződésünket Svájcba, az apja késsel megkergette az udvaron, hogy nem mehet sehová. Egészen addig megengedte, hogy gyakoroljon, mert nem gondolta, hogy valami komoly sül ki belőle. Később szólóban kézen álltam egy három és fél méteres állványon, amelyen labdát és karikát forgattam, fakockát építettem egyik kezemről a másikra állva. Az első rekvizitem vízvezetékcsőből készült, amit felfényesítettünk. Amin álltam, az egy fémtalicska kerekéből készült, aminek leszedtük a tengelyét, a rekvizit felső részére pedig kis tükröket ragasztottunk díszítés gyanánt.

Miért a kézenállószámra esett a választása?

Nem is tudom, bár volt egy példaképem. Amikor Békéscsabán laktunk, sok román cirkuszi műsort közvetített a televízió, így láttam Valter Vasilt munka közben. Úgy becsületes, ha elmondom, hogy én bizony az ő számából másolgattam a produkciómhoz. Persze máshogy csináltam, de ő inspirált. Bár olyan volt, mintha egy álmomból merítkeznék, mert csak egyszer láttam a produkcióját. Ha most indulnék ebben a szakmában, ugyanezt a számot választanám.

Nem volt állandó asszisztensem, ezért a vizsgámon Fányai Éva vállalta ezt a szerepet. Ezzel a számmal jártam a világot. Szerencsém volt, mert folyamatosan utaztam. Magyarországon összesen két cirkuszi szezonom volt, annak idején Picard Feri bácsi cirkuszánál, és jóval később az Exit Cirkusszal. 

Az a jó állandó utazásban, hogy mivel az ember mindig más közösségekben él, felvesz szokásokat, amik által más szemmel látja a világot, de a magyarságtudata megmaradt. Kiemelném Skandináviát és Japánt, ahol nagyon becsületesek az emberek. Egyszer egy öltözőben felejtettem az aranygyűrűmet, amit három hét múlva megtörölve ugyanott találtam. 1975-ig a Magyar Cirkusz és Varieté (MACIVA) berkein kívül dolgoztam, mígnem kijöttek Norvégiába, és azt mondták, hogy muszáj belépnem.

Hogy érezte, jól járt azzal, hogy a Magyar Cirkusz és Varieté státuszba vett artistája lett?

Nem tudom, visszafelé soha nem vizsgálódom. De az, hogy a MACIVA státuszba vett, adott egyfajta biztonságot, mert havi fizetést – amit mi a szakmán belül diétának hívtunk –kaptam, valamint szállásköltséget, mert a saját lakókocsinkkal utaztunk. Mielőtt beléptem volna, nekem kellett telefonálgatnom és mindent elintéznem, de olyan is előfordult, hogy valaki látott egy előadásban, s utána becsöngetett, hogy szeretné, ha nála dolgoznék. Később már a MACIVA osztotta be, hogy hová menjek. Abban az időben több magyar társulat járta a világot. A Szovjetunióban, csak kétszer dolgoztam, de a mai napig örülök, hogy személyesen megtapasztalhattam, milyen hihetetlenül magas szinten művelik ott az artistaszakmát. Nagyon mély, sokrétű képzésben részesülnek a növendékek, akik a mai napig a legmagasabb szintet hozzák. Bár az is hozzátesz az elhivatottságukhoz, hogy sok sportolóból lesz artista. Kegyetlen világból jönnek, látható a különbség azok között, akik sportolókból válnak artistaművészekké. Az eltökéltségükön és a versenyszellemükön kívül az is mellettük szól, hogy hosszú évek alatt lazítják ki a testüket, ami a mai artistaképzésben kevésbé van meg, mert mindenki mindent gyorsan akar megtanulni. Egy ilyen kézenálló számhoz, amit én csinálok, hosszú évek kellenek, amíg kiforr. Nekem is volt olyan trükköm, amit két évig gyakoroltam, mégsem került előadásba, mert soha nem jutottam el odáig, hogy abszolút magabiztosan megcsináljam a manézsban is.

Miután 1975-ben hazajöttem Norvégiából, feleségül vettem egy artistaképzős lányt, Gál Évát, akinek artisták voltak a szülei is. Nagyon jó számot csináltak „Trio Cortez” néven. A partnerük a Rippel testvérek édesapja volt.

Sokat dolgoztunk skandináv országokban. Miután összeházasodtunk, Éva lett az asszisztensem a kézenálló számban, és csináltunk egy trapézszámot is, amit ő később már nem nagyon szeretett, mert félt. Nem csodálom, mert én nem vagyok olyan aprólékos típus, hanem durr, belevágok, mert tudom, mit csinálok, de ez nála másképp működött. Itthon készült a trapéz, Flender Mihály úr készítette a rekvizitet. Mikor a Szovjetunióban dolgoztunk, egy lengyel kollégám, Sigmund Okowinski tanácsára levettük, és ellenőriztük a trapézt, aminek az alsó szára be van burkolva, hogy az ember könnyebben meg tudja fogni a lábával a trükköknél. Levettük a drótkötélen lógó trapézt, és megdöbbenve láttuk, hogy mindkét oldalon a hat drótkötélből három el volt szakadva. 

Kicseréltük a drótköteleket, és azóta is hálás vagyok a sorsnak és Sigmundnak a megérzéséért. Ez a krasznodári kőcirkuszban történt, ami belül huszonkét méter magas, ilyen magasságban még nem dolgoztunk. Nem is tudtuk megszokni, a kötéllétrám is csak tíz méter hosszú volt a trapézig. Az átlagos méretű cirkuszi sátrak esetében megszokja az ember, hogy a kupolától két-három méterre van a trapéz. Itt a nagy semmiben lógtunk, érthető, hogy Évi nagyon félt. 

A fiam megszületése után abbahagytuk a trapézszámot, és a kézenálló számmal dolgoztunk, közben a feleségem asszisztált nekem. Nem lebecsülendő dolog ez, mert nagy tudás szükséges hozzá! A bohócok esetében is van olyan, hogy más dobja fel a poént, a bohóc elsüti, rajta nevetnek, az ő nevét jegyzik meg, és hát aki előkészítette a helyzetet, eltörpül mellette. Nálunk is ehhez hasonló helyzet alakult ki. Én fakockákat építettem két oldalra könyökmérlegben. Először háromméteres volt a rekvizit, majd hatméteres lett. Évinek úgy kellett dobnia a tizenöt centis kockát, hogy elérhető legyen. Nagyon pontosan kigyakoroltuk, hogy olyan hatása legyen a manézsban, mintha először dobná, mindig úgy, hogy szinte lehetetlen volt elkapni, vagy fél méterre, vagy húsz centire ki kellett nyúlnom értük. Maradtam egy kézen, lehajoltam, és nagy nehezen felvettem, ami akár fél percig is tartott. Mindenki azt hitte, hogy ezek egyszeri hibák voltak. Évi feldobta a nyakamhoz, megbillentem, ledőltem, minden kocka szétrepült. A zenekar megállt, a konferanszié alám rohant, hogy mi történt? Lógtam egy kézen, megnyugtattam, hogy minden rendben van, visszamentem, letéptem a nyakkendőmet és a kabátomat. Megkértem Évát, hogy szedje össze a kockákat, intettem a zenekarnak, hogy folytassák a zenélést, folytatjuk a műsort. Az volt az előadásunk lényege, hogy olyan benyomást keltsünk, mintha ez a malőr csak ma történne meg. Amikor Németországban Carl Buschnál dolgoztunk, látott minket a lengyel zenekar vezetője, Fabian Kavalek, aki később jó barátom lett. Beajánlott minket a dániai Arena Cirkuszhoz mint attrakció jellegű számot, így látatlanban vett meg minket az igazgató. Itt két számmal dolgoztunk, a trapézzal és ezzel. Az ottani szakszervezetről tudni kell, hogy ellenőrzi az artisták szerződését, és meghatározzák, mennyiért dolgozhatnak. Mi a meghatározott összeg alatt voltunk, ezért fel kellett emelnie a gázsinkat. Látatlanban vett meg, meg is lett emelve a pénz, erre szétesnek a kockák, én pedig leesem, de óriási sikerünk volt, miután összezárult mögöttünk a függöny, még mindig ment a vastaps. A vezetőség is azt hitte, hogy folyton elrontom, és nagyon csúnyán néztek ránk, aztán a harmadik napon esett le nekik, hogy ez a produkciónk része, ezután viszont nagyon megkedveltek, mert óriási sikerünk volt. Innen kerültünk a Finlandia Cirkuszhoz is, és attól fogva a cirkuszigazgatók már egymásnak adogattak minket, akkoriban még nem kellett a Facebookon reklámozni magam, mások dicsértek, így kerültünk egyik helyről a másikra. Az én korosztályomat még bizonyos fokig szerénységre nevelték, de a Facebook nem erről szól, és mi nem tudjuk úgy reklámozni magunkat. Szerintem az öndicséret büdös. Sokkal jobb, ha más veregeti az ember mellét, és nem saját maga. Nekem is vannak díjaim, de nem szeretek dicsekedni velük.

Miért nem? Az emberek büszkék szoktak lenni a hivatalosan elért eredményeikre…

Erről inkább nem beszélnék, mert nem szeretnék sem hazudni, sem tisztességtelen vagy igazságtalan lenni, és másokat sem akarok megbántani. Annak idején kaptam egy Szocialista Kultúráért-kitüntetést, és egy Hortobágyi Károly-nívódíjat egy kollégámmal egyetemben, amihez hozzáfűzték az átadáskor, hogy nem érdemeltük meg, csak most mi voltunk soron. Van egy szirakúzai Comedia Festival 2. helyezésem, de nem gyűjtöm és számolom őket, mert az a valódi díj, hogy a mai napig is dolgozhatok, értékel a közönség, és visszavárnak különböző cirkuszokba. A Művészeti Tanács tagja voltam, tudom, hogy megy az értékelés, és mik a szempontok. Annak idején a MACIVA küldte az artistákat keleti vagy nyugati szezonokba. Velem megesett, hogy utólag tudtam meg, hogy helyettem mást küldtek valahová, ahol már benne voltam a cirkusz műsorfüzetében is, de azt mondták a cirkusznak: beteg lettem. Vagy éppen rossz híremet keltették, hogy velem nem lehet dolgozni a nehéz természetem miatt. Erre persze mit válaszolhattam volna? Ha így lett volna, nem kötöttek volna velem többször is szerződést ugyanazok a cirkuszok. Ez is közrejátszott abban, hogy annak idején eljöttünk a MACIVA-tól. Véleményem szerint egy artista mindig annyit ér, amennyit fizetnek érte. A papírokat, díjakat azért is szerzik az emberek, hogy prezentálják a nagyságukat, és ha nincsenek elismerések, úgy érzik, nem érnek semmit. Nálam ez a mérce másképp van: nem a díjak tesznek valakit jobb vagy nagyobb emberré.

Két nagyon klassz gyermek született az első házasságomból, egy fiú és egy lány, ők is artisták lettek. A lányom egy kézenállószámot csinált. Mi tanítottuk, azért fogalmazok többes számban, mert a sikerek soha nem egy emberen, hanem egy közösség segítőkészségén múlnak. Mindketten sikeres artisták lettek. A fiam a párizsi cirkuszfesztiválról egy ezüstöt, a lányom pedig egy bronzmedált hozott el. Amikor a fesztiválon a lányommal, Évikével próbáltunk, nagy tülekedés volt, hogy ki jöjjön, ki próbáljon, mindenki figyelte és fotózta a másikat, főleg az oktatók, hogy az új mozdulatokat felhasználhassák, beépíthessék a számokba. A fiam is ott gyakorolt, akkor volt tizenhárom-tizennégy éves, hét labdát dobott időre, ami azt jelenti, hogy minimum egy percig kell hiba nélkül csinálnia, elképesztő gyorsasággal. Egy perc alatt körülbelül háromszáznegyvenszer dobta fel a labdákat a levegőbe. Kérdezték tőlem, hogy ő kicsoda, ő is fellépő? Mondtam, hogy nem, csak gyakorol. Ekkor a fesztivál szervezője azonnal felajánlotta a szerződést a jövő évi fesztiválra! Sajnos egy baleset következtében egy időre abbahagyta a zsonglőrködést. Tudni kell róla, hogy napi két előadás alatt gond nélkül dobált egyszerre tíz-tizenkét karikát, akár a géppuska. Olyan trükköket csinál, amilyeneket rajta kívül csak egyvalaki tudott Magyarországon, és fájó pont számomra hogy még csak meg sem említik a nevét, hogy ő volt az első, aki tíz karikával dolgozott előadásban, és Magyarországon első volt, aki tizenkét karikát dobott ki. Ez a szakma keserű oldala, hogy nem úgy segítjük, emeljük fel egymást, ahogyan kellene.

Lámplázas vagyok fellépés előtt, de miután szétnyílik a függöny, csak a produkcióra figyelek. Vannak sokkal lazább kollégák. Nagy adag megfelelési kényszer van bennem. Jó kérdés, hogy vajon a stressz pörgető ereje miatt is csinálom ezt a hivatást? Az biztos, hogy szerelmes vagyok a szakmámba, és nagyon jólesik, amikor utánam szaladnak az utcán, hogy tegnap megnevettettem őket.

A gyermekeik önökkel tartottak az utazásaik során, vagy otthon maradtak, és artistaiskolába jártak? 

Jártak artistaiskolába is, de legtöbbször velünk utaztak magántanulóként. A lányommal könnyebb volt, a fiammal kevésbé. Vele megküzdött az anyukája, ahogy a mostani feleségem is Lórikával. A két idősebb gyermekem magántanulóként majdnem kitűnő eredménnyel érettségizett. Megvettük a tanári kézikönyveket, amelyek tartalmazták a megoldásokat, így megtanultuk a gyerekek leckéjét. Szinte végig velünk voltak, nagyon ritkán jöttek haza egy-két hétre. Számunkra nagyon fontos volt, hogy együtt legyen a család. A gyerekeknek nem okozott problémát, hogy mindig utaztunk, jól érezték magukat, mert a cirkuszi társulat amúgy is egy nagy családot alkot egy-egy szezon alatt. Furcsa belegondolni, hogy az ember tizenöt-huszonöt négyzetméteren éli le az életét, mégis minden ott van, amire szüksége lehet.

Ez az életforma ad egyfajta alázatot és szerénységet?

Igen, valamint elégedettséget és nagy szabadságot. Amikor egy évre Dél-Afrikába mentünk, két bőröndöt vihettünk csak, ott vásároltunk meg mindent, amire szükségünk volt. Ez másfajta életforma, mint egy privát foglalkozásnál. Reggeltől estig együtt van a család, egy helyen dolgozunk, ez erősíti az összetartozást.

Ön most is aktív artista. Milyen műsorszámmal lép fel?

Két számom van, egy komikus kézenálló, amiben egy bőröndön egyensúlyozok, és a közönség soraiból választok partnert, valamint egy excentric jellegű lámpaszám, amiben egy utcai kandeláberre emlékeztető, hajlékony, három és fél méter magas lámpa tetején egyensúlyozok.

Ez már egy humorosabb vonal? Mikor váltott erre a műfajra?

Igen, humoros. De azért néha sikerül fapofákat kifogni a közönségből, ilyenkor ezt igyekszem figyelmen kívül hagyni, és annak dolgozom, aki láthatóan szórakozik. Huszonöt éve váltottam erre a műfajra, de nem volt könnyű az átállás, két évig szenvedtem vele, mindenki le akart beszélni róla. De tudtam, hogy bennem van, és meg tudom csinálni. ----Azután lassan elindult. Én kísérleteztem ki a számot, de mint már említettem, nincs is olyan, hogy én, mert máshonnan is merítünk, mások is a segítségünkre vannak egy-egy szám összeállításában.

Miből áll a bőröndön egyensúlyozó száma?

Bejövök egy bőrönddel, fehér inget, fekete szmokingot, svájcisapkát viselek. Van benne táncos rész, és van egy táblám is, amire rá van írva, hogy szóló, duó, trió. Először a szóló résznél kézenállok. A duó résznél egy szobainast teszek a bőröndre, kabátot adok rá, majd rajta végzem a kézenállásokat, ledobok kockákat, megpróbálom felvenni, de nem sikerül. A trió résznél választok valakit a közönségből, akit olyan helyzetbe próbálok hozni, hogy lehetőleg ne tudja, mit kell csinálnia, de a közönség már látja, hogy mit kellene. Nevetségessé válik a helyzet, hogy ő áll és vár, én is állok a kezemen, és várok, aztán megmondom, hogy mit tegyen. Aztán táncolunk, és a végén egy hálót kötök a derekára, amibe a kockákat dobálom. Mindkét számom tízperces.

Miután megszűnt a MACIVA-nál az artisták státuszban való foglalkoztatása, ismét saját magának szerezte a munkákat és kötötte a szerződéseket, vagy lett egy ügynöke? Miben más a mostani cirkuszi világ a régebbihez képest?

Amikor én már eljöttem a MACIVA-tól, akkor még nem szűnt meg az artisták státusza, hasonló volt a helyzetem, mint néhány kollégámnak, akik egyszer csak úgy döntöttek, hogy máshol próbálkoznak. Sok mindent fájlaltam, ezért is jöttem el. A vállalat által készített fotók gyengébb minőségűek voltak, mint amit saját költségünkre stúdióban csináltattunk. Stúdiót béreltünk, hófehér háttérrel, árnyékok nélkül, mégis a silány anyaggal reklámoztak bennünket. A pályám kezdetén fehér csomagolópapírt vásároltunk, és a próbaterem fél oldalát azzal borítottuk be a fotók hátteréhez. Amikor 1992-ben egy évre leszerződtettek minket Dél-Afrikába, a MACIVA akkor is tíz százalékot kért a jövedelmünkből, pedig már nem voltam státuszos artista; öt százalékot még elfogadhatónak tartottam volna, annak ellenére, hogy mindent én intéztem, a levelezést a saját faxomról, a rengeteg telefonálgatást és a saját sajtóanyagunkat. Hányszor álltam egy marék apróval a telefonfülkék előtt, vagy a Nyugatinál található nemzetközi postán, ahol sok fülke állt egymás mellett, bemondtam a telefonszámot és a nevet, akivel beszélni szerettem volna, majd vártam, hogy mikor szólnak, hogy Dél-Afrika hármas kabin. Ehhez képest ma a mobiltelefon és az internet hatalmas áldás. Akkoriban már kialakult kapcsolati köröm volt különböző cirkuszoknál. A siker nem válogat a nagy és a kis cirkuszok között, a taps minden manézsban ugyanolyan. A mai világban a cirkuszt gyakran üzletemberek működtetik, jó példa erre a Cirque du Soleil, ahol a vezetőknek eredetileg semmi közük nem volt a cirkusz világához, ennek ellenére világsikert aratnak, rengeteg ötletgazda, rendező, koreográfus stb. együttműködésével. Régen az igazgatók egy személyben tudták mindazt, ami egy jó műsorhoz kellett. Értettek a cirkuszi hivatáshoz, tudták, mi kell egy műsorba, hogyan kezdjék, és mivel zárják. Tudták, hogy lassú, lágy zenére engedjék be a közönséget, kifelé viszont ritmikus zenére engedjék, mert tudat alatt arra mozognak az emberek. Tisztában voltak vele, hogy levegőszámmal kell kezdeni, hogy az emberek figyelmét hirtelen egy pontra fókuszálják. Ma nem vagyok benne biztos, hogy ezt így, ezen a szinten tudják, de lehet, hogy az igények is mások már. Régen úgy vettek számokat, hogy változatos, és különleges legyen a műsor. Manapság sok olyan előadást látok, amiben két kézenállószám is van, mert az a direktor azokat szereti, és azt mondja, nem számít. Régen ez nem fordulhatott elő, az ilyesmire nagyon ügyeltek.

Mit gondol arról, hogy manapság egyre több cirkusz zár be világszerte? Mi lehet ennek az oka?

Jobbnál jobb csatornák vannak a televízióban, és sokkal több erotikával találkozik az ember, mint ötven évvel ezelőtt, mikor a cirkuszi plakáton a férfiak megláttak egy gyönyörű nőt bikiniben, egy elefánt hátán. Hogy csiklandozta a férfiakat az a kép, hiszen hol láthattak ilyen nőket? Most már minden olcsón vagy ingyen ott van a lakásunkban. Pedig ez nem helyettesíti az élő műsorok varázsát. Vannak olyan cirkuszok, mint például a Roncalli, ahol tudnának nagyobb sátrakat venni, de a már bevált harmincöt-negyven méter átmérőjűben tudják megteremteni azt a felemelő hangulatot. Régen a cirkuszi produkciók is teljesen mások voltak, van egy értékes gyűjteményem kuriózumnak számító artistaprodukciókból. Ilyen volt a békaember, aki megivott öt liter vizet, lenyelte a békát, majd visszadobta a vízzel. Ronda dolog, de te nem vagy rá kíváncsi, hogyan csinálja élőben? Ilyenek már nincsenek. Van egy ehhez hasonló fekete-fehér videóm. Az ember először vizet iszik, majd kerozint. Előtte áll egy kis fából épült házikó, amiben ég egy gyertya. Odamegy, elkezdi spirccelni a kerozinnal a gyertyát, amitől meggyullad a ház, majd jön a víz, amivel eloltja. Élmény lehet ezt élőben látni! Az erős emberek is eltűntek a cirkuszokból. Régen elmesélték egymásnak az emberek, hogy mit láttak a cirkuszban, így mások is eljöttek. Anno egy műsorban egy-két nagy attrakció volt, amitől az emberek elámultak; ma már maga az intézmény az attrakció. Nagyon sok cirkusz keres állatszámokat, de az állatvédelem olyan erős, hogy sok országban nem engedélyezik az állatok cirkuszi szerepeltetését, pedig a közönségnek nagyon nagy igénye van rá. Egy elefántot nem lehet akárhonnan leakasztani, ráadásul sok pénzbe kerül. Senki nem olyan hülye, hogy rosszul tartsa vagy agyonverje. Ha szépen és jól csinálja az állatidomár, csodálatos kapcsolat jöhet létre az állat és az ember között. A gyerekeknek is nagy dolog, hogy testközelből láthatnak egzotikus állatokat. Látványosan visszaesett azoknak a cirkuszoknak a látogatottsága, ahol nem lépnek fel állatok. Az állatvédő szervezetek nem érnek el olyan helyekre, ahol tényleg probléma van, mint például a ló- vagy az agárversenyeken? Vagy mi van a kukacokkal? Rájuk nem gondolnak, amikor almát vesznek, de nem akarnak kukacos almát enni, ezért lepermetezik és kiirtják őket? Az apró dolgokra is figyelni kell.

Hogyan ismerkedett meg a második feleségével?

2000-ben Svájcban ugyanabban a varietében dolgoztunk. Két kisgyermekünk született, a tizenegy éves Lórika és a hatéves Emilia, akik velünk utaznak és tanulnak. Mind a ketten imádják a cirkuszt.

Örömmel töltené el, ha ők is ezt a pályát választanák?

Nem biztos, hogy az én boldogságom, az ő boldogságuk is lesz. Bár engem boldoggá tesz, hogy örömet okozok az embereknek, nem biztos, hogy a gyerekeim is ezt választják. A nagyobb gyermekeimnek is azt mondtam, hogy nyugodtan tanuljanak mást, ha szeretnének, nem célom rájuk ruházni ezt a pályát. Azzal viszont tisztában vagyunk a feleségemmel, hogy gyakorolni most kell, mert még laza a testük. Ha valaki később akar artistává válni, sokkal nehezebb dolga lesz. A lehetőséget megadjuk, próbálunk és gyakorolunk velük, aztán ők döntik el, hogy mihez kezdenek az életükkel. Akkor leszek igazán boldog, ha olyasmit csinálnak, ami boldoggá teszi őket. Nehéz dolog a pályaválasztás, mert az is lehet, hogy valami kívülről tetszik az embernek, de belecsöppenve már nem. Rá kell, hogy találjon az ember az igazi hivatására. 

Mik a további tervei?

Minél tovább szeretnék dolgozni, jövőre például Angliába megyünk egy teljes szezonra egy utazócirkuszhoz. Valamint erőt, egészséget kívánok a szüleimnek, mert így mi is könnyebben tudunk utazni. Apukám most lesz kilencvenegy éves, anyukám januárban nyolcvannyolc, szerencsére mind a ketten aktív életet élnek. Szabadidőmben pedig továbbra is hódolni szeretnék a hobbimnak, a faszobrászatnak.

Forrás: https://www.fnc.hu/hirek/item/981-nagy-lajos-nereus-eletutinterju