Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Életmű-interjú Schneller Károlyné Vilma állatidomárral

2017.12.07

Schneller Károlynéval beszélgettünk arról, hogyan ismerkedett meg a cirkusz világával, miként lett belőle idomár, illetve a szakma pozitív és negatív oldalairól. Az interjú a Magyar Cirkusz és Varieté megbízásából készülő könyvből származik.

 

schneller-karolyne.jpg

Hogyan került kapcsolatba a cirkusz világával?

Klasszikus balettet tanultam, de az akkori szocialista rendszerben hátrányos helyzetből indultam a származásom miatt, ezért tettek két alkalommal is az Operából. Egy nagyon kedves balett mesternő, Ireghy Ilona, összegyűjtötte a tehetséges pici gyerekeket, akiket szanáltak, és nyitott egy iskolát, ahol balettet tanultam. 1962. november végén ismertem meg a Schneller fiúkat a Tarka Színpadon, ahol ők zsonglőr számmal léptek fel, és 1963. január 20.-án már össze is házasodtunk Karesszal egy hónapnyi ismeretség után. Szerelem volt első látásra. Akkor én 19 éves voltam, Karesz pedig 24. Ötvenkét évet éltünk le boldog házasságban.

Nagyon szerettem táncolni, de abbahagytam, mert a férjem bátyja is megnősült és négyen csináltunk 1963-ban egy akrobatikus bicikli számot. A három Schneller fiúnak, a férjemnek, Károlynak, az Ernőnek, és a Johann vagy is Jánosnak már 1956-ban is létezett egy nagyon jó zsonglőr számuk trióban, aztán amikor megnősültek, a második számuk lett az akrobatikus bicikli. Az esküvőnk után 1963 szeptemberében találkoztunk újra, mert őket Franciaországba szólította a szerződésük, én pedig a Tarka Színházban léptem fel. Ő hazajött, mert nem kaptam útlevelet, amiből óriási botrány lett. Utána kezdtük el próbálni a bicikli számot. A következő évben, Bulgáriában voltunk, és a bulgár szezon közepén reggeltől estig állandóan próbáltunk, mert egy diétából, vagy is műsorszámból nem lehetett megélni. Mások voltak akkoriban a körülmények, szegények voltunk. Mire hazajöttünk a szezonból 1964-ben már állt a szám, amit be is mutattunk. Kilenc-tíz hónap kellett hozzá.

Nulláról kezdve ez egy hatalmas teljesítmény…

Sok munka volt benne, de szakmailag tényleg jó volt, magas egykerekűről szaltók, és perzs is színesítették a produkciót. Az egykerekű bicikli számunkkal először Svédországban léptünk fel 1965-ben, majd Lengyelország következett, Oroszország, Jugoszlávia, Románia, és még számos európai ország. Amerikában 1967-68-ban turnéztunk, rengeteg előadásunk volt, de főleg a hazaút volt emlékezetes, amit hajóval tettünk meg, és mind a kilenc napot végigtáncoltuk a párommal. 1970-ben született meg a fiunk, a Jugoszláv szezont még 1973-ban végigcsináltuk, aztán váltunk külön a sógoroméktól. Johannak is tönkrement a dereka, és én is kétszer összetörtem magam. Ők csináltak egy külön számot majmokkal, amiben először mi is benne voltunk, de aztán úgy gondoltuk, hogy önállósítjuk magunkat, és megvettük az első kígyót, és a krokodilt. Három hónap után volt egy bemutatónk, Pécsi Gizi koreografált nekem, aki kiváló táncosnő volt, és az Artista Képzőben is tanított. A zenét a Martini írta nekünk, mert nagyon odafigyeltünk arra, hogy ne átlagos műsort készítsünk. Meg kellett feleljen minden szempontból, művészileg, zeneileg, a megjelenés szempontjából, mert úgy gondolom, hogy fél siker, ha szép a kosztüm, jó a zene, és szépek az emberek. A táncot nem felejtettem el, de a párom az elején gátlásokkal küzdött, pedig isteni mozgása volt.

Könnyen ment az átállás?

Nagyon nehezen ment. A párom először az Eszéki Állatkertből akart hat kis fekete párducot venni, én inkább medve számot szerettem volna, mert arra konkrét elképzelésem volt tánccal, mert Oroszországban testközelből láttam a medvékkel foglalkozó artisták munkáját, akik nagyon értették a dolgukat. Megegyeztünk az állatkert igazgatójával, édesek és gyönyörűek voltak a kis párducok, gyönyörködtünk bennük a három éves fiammal. Viszont a szüleik már nem voltak ennyire barátságosak, lelapulva figyeltek minket a kifutóban, láthatóan a prédáiknak tekintettek minket, ami engem mély félelemmel töltött el. Választás elé állítottam a férjemet, hogy vagy a párducok, vagy én és a gyermekünk. Egyszerűen éreztem, hogy ez nem fog menni. Kifelé a hüllőház előtt mentünk el, ahol krokodilok voltak. Az egyik a Micikém, aki később a legszelídebb állatom lett, ott volt kint a vízben, nagyon hideg volt, kínlódtak vele, mert be akarták fogni, hogy bevigyék, de sehogy sem sikerült nekik. Néztük őket, és mondtam a páromnak, hogy ettől az állattól nem félnék. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért nem. Így került hozzánk az első krokodil. Aztán a Karesz kiment Ausztriába három kígyót venni, két hónap múlva pedig szintén Ausztriában találtunk még egy krokodilt. Ezt mind a másodosztályú diéta 75 százalékából kellett megvennünk. Természetesen nem volt rá pénzünk, ezért édesapám, az egyik barátja, valamint az egyik legjobb barátunk, aki szintén artista volt, most már 88 éves, a Polgár Feri adtak nekünk kölcsön. 1975-ben az első szezonunk Romániában volt, akkor már szereztünk egy minimális rutint, hogy mit kell csinálni, hogy viselkednek az állatok, hiszen nekünk is tanulni kellett tőlük. Az állatok nagyon okosak. Mici a legszelídebb lett miután az elején ő volt a legvadabb, vele napozni lehetett, fotózni, áteshettünk rajta, a fiam medencében fürdött vele. Soha nem jutott eszébe megtámadni. A párommal úgy fürödtek, hogy a Mici odaúszott hozzá, rátette a fejét a férjem vállára, ő átfogta a mellső lábainál, és ketten úsztak. Láthatóan boldog volt az állat. Micó és a többiek itt laktak lent a házunkban, a szuterénben alakítottunk ki nekik egy nagy helyiséget medencékkel, terráriumokkal. A Karesz mindig úgy ment be hozzájuk, hogy „Sziasztok lányok, hogy vagytok? Minden rendben?” Amikor kinyitottuk az ajtót, hangosan jelezni kellett az állatoknak, hogy ott vagyunk. A krokik is mindenre más hanggal reagálnak. Ha mélyebb hangon sziszegett, az azt jelentette, hogy ne gyere közelebb, mert zavarsz. Ha véletlenül kutya vagy idegen ember ment be, egyből így figyelmeztetett. A párzási időszakban a hangjuk mély oroszlánbömbölésre hasonlított, zengett tőle a ház, még az utcán is hallani lehetett. De volt nekik egy aranyos gurgulázó, picit röfögő hangjuk is, ami azt jelentette, hogy szeretlek, imádlak. Ha a Karesz lement, gurgulázott neki a Mici, ő volt az egyetlen, aki odament a medence széléhez, felemelte a farkát, hogy rátámaszkodhasson, a férjem pedig paskolta, simogatta, játszottak. Sokszor úgy jött fel, mint aki tusolt. Hihetetlen, hogy mennyire jó állatok voltak.

Tényleg hihetetlen, hogy lehetett velük játszani és idomítani is…

Ez nem idomítás, hanem szoktatás volt. Az első három-négy hónap nehéz volt, mert mindenre támadtak. Ezért a Karesz csinált nekik szájkosarat, de bármilyet csinált, két napon belül mindent leszedték. Megtanítottuk nekik a pálcáról etetést, ezt percek alatt elsajátították. Nagyon rendesek voltak, gyönyörűen sorba álltak. Ha éhesek voltak azt úgy jelezték, ha bementünk, akkor a medence szélét próbálták rágni, mi pedig már is mentünk a csirkéért. Jó volt velük dolgozni, szerettem őket, mert tiszta, megbízható, csendes állatok voltak. Természetesen figyelni kellett, ha egy légtértben tartózkodtunk velük, de ez szinte minden állatra igaz. Az első három-négy hónapban semmit nem csináltunk, csak beültünk közéjük, miközben rajtuk szájkosár volt. Látták, hogy semmi baj nincs, ott vagyunk, egyszer-kétszer odajöttek, ütöttek, sziszegtek, de egy idő után megszokták, a jelenlétünket. Fontos volt, hogy mindig a szokásos, rutinszerű dolgok történjenek. Ha valami új dolog történt abban a pillanatban támadtak. Sűrűn kellett vizet cserélni náluk, etetés, ürítés után. Mindent ki kellett mosni. Egyszer az történt, hogy mindennel kész voltam, és ledobtam a rongyot. Akkor ketten támadtak egyszerre két oldalról. Hogy ugrottam ki közülük, azt a mai napig nem tudom. Akkor jöttünk rá, hogy nem szabad hirtelen mozdulatokat tennünk, minden lépésünkre oda kell figyelni. Négy hónap után vettük le először a szájkosarat, amikor mi is velük voltunk. Az én kezemben etetőpálca volt, hogy ha támad, arra harapjon rá. Mici nem is támadott, a Róza, aki különben fiú volt, egyszer-kétszer próbált, de utána soha többé. Jimmy volt a legnagyobb, és ő volt a leginkább pánikoló típus. Ha véletlenül bejött egy darázs vagy más rovar, akkor menekülésre fogta a három és fél méteres hosszúságával, és a több száz kilós tekintélyével, ami azért is volt probléma, mert amikor nekilendült, a Karesz elkapta, hogy lenyugtassa és rádobja a törülközőt a szemére, amitől megnyugodott, de emiatt kétszer kificamodott a térde. Mary volt a legkisebb a maga jó másfél méteres hosszúságával, akinek annak állandó mehetnékje volt, ha a manézsban voltunk, de különben nagyon okos volt. Ő percek alatt megtanulta azt, hogy ha elé állunk, akkor álljon meg. A krokodil körbe lát, a Mary bármi történt, egyből ment volna. Teljesen véletlenül próba közben derült ki, hogy ha kimutatok, a Mary elindul felém, és aztán mellettem megáll. Le nem vette a szemét a kezemről, amerre mutattam, ő arra ment. Teljesen magától csinálta ezt, hihetetlen volt. Nagyon sokszor az állat mutatta meg, hogy mit tud. Nem kellett erőszakoskodni, csak oda kell rájuk figyelni. Nincsenek hülye állatok, mindegyiknek megvan a magához való esze. Én nagyon szerettem őket. 1974-ben már Lengyelországban léptünk fel, akkor még csak két-három kígyóval, és egy-két krokodillal. 1975-re már megvolt a rutinunk, kezdett beállni a szám, és az elején még elég sok akrobatikus elemmel is fűszereztük a táncos részt.

Hogy dolgoztak a kígyókkal?

Amelyik nagyon támadott, annak a párom eleinte lecelluxozta a száját, amíg próbáltunk. Amikor rám tette őket, csak vezetnem kellett magamon, hogy merre menjenek, vagy ne tekeredjenek túlságosan rám. Ez is szoktatás kérdése volt, szelídek lettek maguktól. Mindig hét-nyolc kígyónk volt egyszerre, mert amelyik evett, azzal nem dolgoztunk, evés után vedlés volt, amíg emésztett megint nem, amíg le nem vedlett addig sem. Ezért volt szükség ennyi állatra, hogy legalább három állattal fel tudjunk lépni, amíg a többiek pihentek. A legfontosabb az volt számunkra, hogy mindig szem előtt tartsuk az állatok fizikai és lelki állapotát, szükségleteit. Nem tettük tönkre az állatokat. Az egyik kedvencem, Sacám 22-24 évig volt velünk. Vele az utolsó két évben már nem is dolgoztunk a kora miatt, és végül nálunk aludt el. Bevallom, megsirattuk. Mindegyik más karakter volt, nincs két egyforma állat.

Valóban nagyon meglepő, hogy a hüllőknél is ennyire szembeötlő a különbség a személyiségük terén is…
Nagyon is, például a Sacámat imádtam! Ő egy világos piton volt, aki télen a legtöbb időt nem a terráriumában, hanem velünk töltötte szabadon a lakásban. A férjemet valamiért nem szerette annyira, de nem is bántotta. Általában a kanapé közepén ültem, egyik oldalon a gyerek, másik oldalon a kutya, Saca bekúszott, férjem a fotelban ült, felment hozzá, megnézte, majd átjött hozzám, közel tekeredett, rám tette a fejét, és képes volt velem két órán keresztül pihenni. Az-az állat szeretett, ebben biztos vagyok!

Elszenvedtek komolyabb sérüléseket az állatoktól?

Kareszom egyszer sérült meg, mert betette a fejét a Micó szájába műsor közben, aki egyszer ráharapott. Nem tudjuk miért, de valaminek történnie kellett. De a Karesz tudta, hogy nem szabad megmozdulnia, várt pár másodpercet, utána megérintette az állatot, mire az elengedte. Nem volt benne támadó szándék. Talán pont akkor szállt oda egy dongó, vagy fölül látott meg valamit, nem jöttünk rá, hogy mi volt az oka, de élete végéig megmaradtak a forradások és a fogak nyomai. Ez Bagdadban történt, ahol akkoriban egy nagyobb magyar kolónia élt, én pedig telefonon konzultáltam a szintén magyar orvossal. De ez sem volt annyira komoly sérülés, mert másnap már felléptünk.

Merre jártak a világon az állatos számokkal?

Ananda Matadzsi művésznéven az összes szocialista országban, Franciaországban, Németországban, Görögországban, Cipruson. Olaszországban soha nem dolgoztunk, pedig nagyon hívtak, de féltünk, mert sok kolléga jött onnan úgy haza, hogy a gázsiját csak az első három-négy hónapban fizették ki, utána már csak kifogásokat kapott. Jártunk Szíriában, Jordániában, Bagdadban. Kétszer is megkérték a kezemet a férjemtől, kitartóan ostromoltak, ajánlottak aranyat, tevét, marhát.

Aztán belecsöppentünk az Irak-iráni háborúba is. Nagyon forró helyzet volt, akkor tudtam meg, mi is az a háború. Egy német cirkusszal voltunk Bagdadban, az egyetemtől 300 méterre állítottuk fel a táborunkat. Én épp kiléptem a lakókocsinkból, amikor süvítő hangra lettem figyelmes, majd egy ballisztikus rakéta becsapódott az egyetem épületébe. Szerencsére megszokásból megkapaszkodtam a lépcső fém korlátjába, ezért nem hajított el a légnyomás. Rögtön az ajtóban le is ültem, és az a kép, ami fogadott örökre belém vésődött. Az angol srác, Steven, aki fókákkal dolgozott, épp tőlük jött ki a teherautóból, hasra vágta magát, de én még embert négykézláb olyan gyorsan száguldani a kamion alá nem láttam. Barbara, aki delfinekkel foglalkozott, nem volt kis darab nő, kitekert pózban, villámgyorsan szó szerint berepült a lakókocsijába. Ettől a látványtól, és a sokktól rám jött egy nevetőgörcs. Borzasztó volt. Hihetetlen, hogy mit tud produkálni az élet. Miután többször rakétatámadás ért minket, tudtuk, hogy nem maradhatunk a városban. Ki akartunk jutni Irakból, akkor még Saddam Hussein volt az ország vezetője, de nem kaptunk out visat. Nem lehet csak úgy kisétálni, ha nincs. A német főnökünk mindent megpróbált, de még úgy is, hogy segített a magyar, német, angol követség, hetekbe, hónapokba telt, hogy legalább Kuvaitba le tudjunk menni a háború elől. Bagdadból három út vezetett Kuvaitba, az egyik az Irak-iráni határ mentén, de az le volt zárva, mert folyamatosan lőttek, 30 méterre húzódott tőlünk a frontvonal. A másik út hosszan a sivatagon keresztül vezetett Szaud-Arábia felé, de lebeszéltek minket erről az útról, mert ott emberekkel sem találkoztunk volna, ha baj van, úgyhogy a középsőn mentünk, ami szintén elég közel esett a fronthoz, de végül azon keresztül sikerült eljutnunk Kuvaitba. Bagdadba május elején érkeztünk, következő év januárjába indultunk haza. A cirkusz tulajdonosa nagyon szerette volna, hogy bejárjuk az Egyesült Arab Emírségeket, de azt válaszoltam, hogy nincs az a pénz, hogy én itt maradjak, pedig mindent beígértek, de több mint két év a Közel-Keleten elég volt. Nagyon sokat segítettek nekünk az úton a magyar kamoinosok, akik árut vittek Kuvaitba. Akkor történt az emír ellen a merénylet, ott ragadtunk a határon több száz különböző nemzetiségű kamionsofőr társaságában, víz, és élelem nélkül, porviharoktól sújtva. Végül, mi cirkuszosok összedobtunk pénzt, hogy hozzanak Irakból legalább két-három kamionnal vizet az állatoknak, és nekünk. Szerencsétlen kamoinosok is rohantak oda kis vizes kulacsokkal vízért. Rendesek voltak a kuvaiti határőrök, mert kézen fogtuk a gyerekeket, átsétáltunk a kuvaiti határon, és elmondtuk, hogy a cirkusztól vagyunk, ennivalót kellene vennünk, mert már három napja itt vesztegelünk. Gond nélkül átengedtek, és megengedték, hogy a környező boltban vásároljunk. Végül a negyedik napon léphettük át engedéllyel a határt. A porviharok voltak talán a legborzalmasabbak. A sivatag pora olyan, mint a púder, mindenhová bemegy, de még is karcol, nem lehet védekezni ellene. Volt egy galambom, az Artúr, aki szintén velünk utazott. Mi neveltük fel, ki be járt a kempingbe. Reggel kiment a drágám, de nem tudtuk, hogy porvihar lesz, teltek az órák, nem jött haza, teljesen magam alatt voltam, ültem a kempingben és zokogtam. Egyszer csak délután nagy kiabálás tört ki arabul, angolul, minden nyelven, mert megjött az Artúr, a sok kamion között megtalálta a kempinget. Hatalmas csoda volt a határon vesztegelőknek, hogy megjelent egy galamb, a remény szimbóluma, aki mindenképpen le akart szállni. Kirohantam, mindenkinek mondtam, hogy tűnés, leadtam a füttyjelet, és feltettem a kezemet. Bevágódott a kempingbe, mint egy fél tégla, percekig csak ivott nagy lihegve. Nem tudom hol vészelhette át a vihart. Ő egy magas röptű keringő, vagy is pörtli volt. Nagyon magasra körözve repült fel, aztán bukfencezve jött le. Mindenhova vittük magunkkal, nagyon szerettem.

Ez 1986-ban történt, utána Németországban töltöttünk két-három szezont, majd Ausztriába mentünk. Aztán kezdődtek a problémák, a szüleink idősek voltak, jött a telefon, hogy baj van apámmal, de vajon elenged a főnök? A fiam későn jött ki értünk, rohantunk haza elintézni a kórházi elhelyezést, és még aznap éjjel visszautaztunk, mert másnap már előadás volt. Ezt követően megegyeztünk a párommal, hogy ez nem fog menni hosszú távon, ezért még azt a szezont ledolgoztuk, aztán kimentünk Németországba két-három hónapra. Ekkor már 1995-öt írtunk, akkor indították a Szandi( a szerk. Eötvös Tibor) szülei az első Eötvös Cirkuszt, ahova meghívtak minket szerepelni, ami kapóra jött nekünk, hiszen nem volt köztünk és a családunk között nagy távolság, így ha bármi baj történne, mellettük tudunk lenni. Később felléptünk a másik Eötvös família cirkuszában is.

Mik a szakma árnyoldalai, amiket személy szerint tapasztalt?

Az őszi sár, a hideg, és a borzalmasan meleg nyarak nagyon megviseltek. De ezt leszámítva, amíg az ember fiatal, és nincs gyereke, addig isteni ez az élet. Nagyon problémás volt, hogy tudom hazaküldeni vizsgázni, és hogyan jön vissza, mert nem tudtam itthon senkire ráhagyni, ezért jött velünk ő is. Nagyon sokan csinálták ezt így, nem mi voltunk az egyetlenek. Ahol a gyerek is artista akar lenni, jó is, ha így alakul, megszereti a szakmát, és örömmel próbál. De az én fiam már 16-17 évesen kijelentette, hogy ő nem kíván ehhez a zárt világhoz tartozni, és tovább szeretne tanulni. Mi nem láttunk ebben kivetnivalót, azonnal elfogadtuk a döntését. Most egy saját antikváriumot vezet, amiben örömét leli.

Vannak fájó dolgok, amik a régi rendszerben estek meg, hogy őszinte legyek, cefetül kihasználtak minket. A másodosztályú diéta, 75 százalékát kaptuk, abból legyenek kosztümjeink, állataink, akiket etetni kellett és rendszeres orvosi felügyeletet biztosítani számukra, és utaznunk is kellett. Kaptunk ugyan kosztüm és rekvizit „koptatási pénzt”, de az még egy kosztüm árát sem fedezte. A gázsink maradékát ők tették zsebre, volt, hogy naponta 100 márkát, vagy még többet. Ezért sajnos a nyugdíjunk is nagyon-nagyon kevés, mert az itteni semmi fizetés után kapjuk. Ezt szörnyen igazságtalannak tartom. Hol van az a pénz? Kiváló vállalat voltunk, még a mi generációnkat is 100 artista alkotta. Mindig külföldön voltunk, jó számot csinált szinte mindenki, az orosz artisták után a magyarok voltak a legjobbak. Tavaly ment el a férjem, 52 évig éltünk együtt, sikeresek, boldogok voltunk, jó volt, szép volt, csak éppen itthon nem becsültek meg bennünket. Rossz érzés volt, amikor nyugatról jöttünk haza, és behívatott a Gálfi Jancsi, a Művészeti Osztály akkori vezetője, és megdicsért, hogy amiért ennyire új produkciót csináltunk, rajtunk kívül Európában is kevesen lépnek fel ezzel, ezért járna nekünk valamilyen kitüntetés. Miután helyeslően rábólintottunk, elmondta, hogy ez csak akkor lehetséges, ha belépünk a pártba. Természetesen elutasítottuk, hiszen ne azért tüntessenek ki, mert párttagok vagyunk, hanem a művészetünkért. 1975-76-ban nem adtak útlevelet a fiamnak. Nem értettem, hogy miért nem, hiszen nem voltam büntetett előéletű. Akkor hét éves volt a fiam, és a karácsonyt külön kellett töltenünk. Hazajöttem, és nagy botrányt csaptam, mert nehezen tudtam lenyelni az igazságtalanságot. Még a Belügyminisztériumba is berohantam, hogy miért történt ez. Azt mondták, hogy ők megadják, de a vállalatomnál nézzek inkább körbe. Nagyon sokszor mi vittük be a már kész szerződéseinket a MACIVA-hoz, ők általában akkor kötöttek nekünk szerződéseket, ha egész műsorokat adtak el. Az is megtörtént, hogy ki voltak rólunk téve képek a Fővárosi Nagycirkuszban, egy külföldi fellépésről hazaérkezve viszont már nem láttuk őket. Senki nem tudott semmit, mindenki félrebeszélt, aztán egy igazgatóváltást követően két-három év múlva megtalálta őket a takarítók főnökasszonya, a kidobásra ítélt holmik között. Ő juttatta vissza hozzánk a képeket.

De most már lehiggadtam, ezek a dolgok nem érdekelnek, csak az, hogy amit elterveztünk a párommal, az nem jött össze. Szerettük volna a nyugdíjas éveinket együtt, pihenéssel tölteni, de sajnos ezt már nem tehetjük meg. De szerencsére van egy okos fiam, és két tündéri unokám. Úgy látszik, van még valami dolgom itt, ezt így kell felfogni, másképp nem lehet túlélni a másik felünk elvesztését. Ezeket a dolgokat leszámítva, nagyon szerettem ezt a pályát, bár nem ide készültem, de visszagondolva összességében jó volt, és nem bántam meg, hogy a manézsba sodort az élet. A férjemmel nagyon szerettük egymást, sikeresek voltunk, körbeutaztuk a világot, és a nagyon sok irigy kolléga mellett nem sok, de annál jobb barátokat is szereztünk, akiket nagyon meg kell becsülni, például a Mazán Ágiékat, Faragó Andrást, Picard „Öcsit” és családját, Eötvösné Farkas Katalint és a Polgár Feriéket. Sok volt az irigy kolléga, de ez gondolom minden pályán így van, nem csak nálunk. Ez egy rossz emberi tulajdonság, amit el kell fogadni.

Hol volt a legemlékezetesebb fellépés?

Nem tudom rangsorolni a fellépéseinket. Ha csak tíz ember ült be az előadásra, akkor is ugyan úgy teljesítettünk, mint telt háznál. Hiszen az-az ember fizetett érte, jól szeretné érezni magát, és nem érdekli, hogy nekem éppen van-e valamilyen problémám. Mindig megpróbáltunk a pályafutásunk utolsó pillanatáig száz százalékot nyújtani. Amikor bementem a manézsba, megszólalt a zene, akkor teljes lényemmel ott voltam, és nem érdekelt más. Ahol személy szerint nagyon szerettem dolgozni, az Ciprus, és Görögország volt, mert az embereknek egészen más a mentalitásuk, sokkal barátságosabbak, és közvetlenebbek. Svédországot is szerettem, ahogy Ausztriát, és a németországi Renz Circust is. Ha velünk volt a fiunk, az állataink is rendben voltak, az már elég volt számomra a boldogsághoz. Megtanultam, hogy mással nem kell foglalkozni. Ami nekem örökké fájó pontként megmaradt, hogy tudtam, jó műsort csinálunk, Európában rajtunk kívül még ketten léptek fel hasonló számmal, aztán ők is abbahagyták, és csak mi maradtunk a férjemmel, itthon még sem ismertek el minket.

Szekáry Zsuzsanna

Forrás: https://www.fnc.hu/hirek/item/908-schneller-karolyne-vilma-eletmuinterju