Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Kovács László és Kovácsné Négyesi Kati-Duo KOWY életmű-interjú

2017.12.31

kowiek.jpg

 

Kovács Lászlóval és Kovácsné Négyesi Katalinnal, a Duo Kowy tagjaival beszélgettünk arról, miként kerültek kapcsolatba a cirkusz világával, milyen számokat adtak elő, hol léptek fel és hogy miként kerültek kapcsolatba a bohócdoktor misszióval. Az interjút Szekáry Zsuzsanna készítette, a Magyar Cirkusz és Varieté megbízásából készülő kiadványba.

Hogyan kerültek kapcsolatba a cirkusz világával?

Kovács Kati: Nekem könnyű dolgom volt, mert a szüleim is artisták voltak, így már az anyatejjel magamba szívtam a cirkusz varázsát. Az Állami Artistaképző Iskolában Lacival egy csoportba kerültünk, így kezdtünk el együtt dolgozni.

Kovács László: Engem az anyukám vitt el az iskolába, mert nyeszlett, asztmás gyerek voltam, és az orvos azt tanácsolta, kezdjek el sportolni. Anyukám unokatestvére Baross Imre, az artistaképző igazgatója volt, aki azt mondta, vigyen el hozzá. Így kerültem az Állami Artistaképző Iskolába, ahol megismerkedtünk egymással, végigszenvedtük a kilenc kemény tanulóévet, majd az utána következő negyvenet is (nevet).

Mire tanították meg Önöket az artistaképzőben?

K. K.: Az első három év volt az előkészítő, ekkor megtanultuk az alapokat. Utána szakosították a diákokat akrobatikára, zsonglőrködésre, légtornászatra, drótkötélre stb. Minket egy nagyobb zsonglőrcsoportba osztottak be, miután kikerültünk az iskolából, a nevünk az „Öt Szirmai” lett. Szirmai Béláról neveztek el, mert ő volt a koreográfusunk.

K. L.: Az iskolában megtanultuk az alapvető dolgokat: kézen állni, fejen állni, bukfencezni, akrobatikázni, szaltózni. Emellett volt kézügyesség, zsonglőrködés és egyéb ügyességi gyakorlatok: gólyaláb, golyó, görgő, drót, egykerekű bicikli. Tanultunk zeneelméletet, színészetet, balettet, cirkusz- és tánctörténetet. Komplett zeneművészeti képzést is kaptunk, mindenkinek tudnia kellett egy hangszeren játszani.

Honnan jött az ötlet, hogy cigány zsonglőr számot adjanak elő?

K. L.: Annak idején sokat utaztam a 39-es busszal, ami a Mátyás teret érintve jött be a körútra. A Mátyás téren szálltak fel a muzsikus cigányok, kezükben hegedűvel, én pedig sokat gondolkodtam egy új műsorötleten, mert a teniszütőkkel való zsonglőrködést túl kommersznek találtam. Miről híres a magyar? Hát a gulyásról és a cigányzenéről. Hegedűt kellene dobálnunk! Felvetettem az ötletet az iskolában, és az akkori igazgatóhelyettes, Szakács Ödön, aki értett a bőrdíszművességhez, elkészítette nekünk bőrből a hegedűket, amik még a mai napig megvannak. Így lettek nekünk olyan hegedűink, amikből soha nem jött ki hamis hang – igaz, másmilyen sem.

K. K.: Dehogynem, puffant néha.

Önök választották a zsonglőrködést, vagy az iskola gondolta úgy, hogy ez lenne a legmegfelelőbb Önök számára?

K. K.: Az iskola vezetősége döntötte el, ők tudták, hogy akkor mire van szükség, mert hiány volt csoportos zsonglőrszámokból. Az ember tizenévesen még nem tudja, mit szeretne, miből és hogyan tud majd megélni. Öt évig voltunk tagjai az „Öt Szirmai” nevű zsonglőrcsoportnak.

Mikor volt az első fellépésük?

K. L.: 1974-ben Bulgáriába osztottak be egy szeptembertől karácsonyig tartó szezonba. 1975-ben öten kimentünk Mongóliába, 1976-ban Svédországba, aztán a Szovjetunióba már négyen, mert az egyik lány lemorzsolódott. A következő évben nem osztottak be minket turnéba, akkor csináltuk meg a duettünket, „Duó Kowy” néven, a másik pár a csoportból pedig csinált egy perzs-számot. Utoljára 1979-ben léptünk fel a csoporttal a Szovjetunióban egy szezon erejéig. Az igazság az, hogy könnyebb duettben dolgozni, mert nem kell igazodni a csoport többi tagjához, akik megsérülhetnek, megházasodnak, és ezért válnak ki, vagy éppen disszidálnak.

Korán egymásba szerettek?

K. L.: Elég korán, mert már iskoláskorunkban szemezgettünk, de sosem egyszerre voltunk szerelmesek egymásba. Aztán amikor kimentünk 1977-ben a Szovjetunióba, egymásra találtunk.

Milyen volt az élet az akkori Szovjetunióban?

K. K.: Nehéz. Igaz, hogy az artisták sok mindent megkaptak. Ha én egy közértben elmondtam, hogy magyar artista vagyok, és szükségem van naponta 10 deka vajra, akkor volt a bolt hátuljából, de csak akkor, ha ezt kijelentettem. Akkoriban mindenkinek nehéz volt, de artistaként sokkal jobb ellátást kaptunk.

K. L.: Előtte Svédországban, Európa Kánaánjában voltunk, ahol mindent meg lehetett kapni. Pazar életünk volt, aztán a mennyországból a pokolba kerültünk, de rengeteg barátot szereztünk ott, és annyira megtanultunk oroszul, hogy azon a nyelven gondolkodtunk, mire hazajöttünk.

K. K.: Minden kolléga nagyon kedves és rendes volt. Nemzetközi műsorban voltunk, fiatal német, bolgár, román, cseh, szlovák, magyar artistákkal. Jó volt.

Összetartó csapat volt? Nem ütötte fel a fejét a rivalizálás, a féltékenykedés?

K. L.: Nem, minden estét együtt töltöttünk. Nem igazán tudtunk mit csinálni, ezért összeültünk, és hajnalig beszélgettünk, afféle keveréknyelven, de kellő vodka kíséretében megértettük egymást.

Naponta mennyi időt töltöttek gyakorlással?

K. K.: Ha mindennap dolgoztunk, akkor külön már nem sokat. Fellépés előtt fél-egy órával kicsit átvettük a produkciót. Amikor Angliában voltunk, lejártunk próbálni, hogy új trükköket tanuljunk. Ha nem dolgoztunk, mert éppen itthon voltunk, akkor kellett többet gyakorolnunk.

Végeztek emellett más testmozgást, erősítéseket?

K. L.: Mikor az akrobatikus dobószámot csináltuk, akkor emelgethettem Katit eleget, megvolt az erősítés. Ezt a számot nem látta a közönség, mert mire elkészült a produkció, és be is mutattuk a vállalatnak, Kati már három hónapos terhes volt. Miután vissza tudtunk állni, folyamatosan dolgoztunk, így már nem volt időnk próbálni ezt a számot, de nem is volt rá igény, mert olyan helyeken dolgoztunk az éjszakában, ahol nem volt hozzá elég magas és széles hely. Inkább a magyaros zsonglőr, a szteppzsonglőr és a bűvészprodukcióinkkal léptünk fel.

Honnan jött az ötlet, hogy bűvészként is fellépjenek? Kitől tanulták ezt a mesterséget?

K. K.: Terhes voltam a második gyermekünkkel, amikor Laci kitalálta, hogy valamit így is kellene dolgozni, hiszen mindketten kiesünk a munkából, és mi lenne, ha én csinálnék szólóban egy bűvészszámot egy olyan ruhában, ami eltakarja a pocakomat.

L. L.: Hát nem igazam lett? Volt egy bűvész barátunk, aki Katának megcsinálta a szám szakmai részét, én pedig a körítést adtam hozzá, és nagy siker lett. Így vészeltük át a második terhességet. Miután megszületett Zoltán fiunk, már duettben csináltuk a bűvészszámot is. Mialatt Kata az első gyermekünkkel, Krisztinával volt terhes, a MACIVA igazgatója, kinevezett az utazó gyerekműsor üzemegység-vezetőjévé, hogy így hasznosítsam a képességeimet, amíg nem tudunk ismét artistaként munkába állni. Így az országot jártam egy 15 fős társulattal, és vidéki kultúrházakban, sportcsarnokokban léptünk fel egy nagy sikerű gyerekműsorral. Amikor Krisztina, a kisbabánk három hónapos lett, szerveztünk a Fővárosi Nagycirkusz porondján egy névadó ünnepséget. Akkor egyszerre tizenöt gyereknek volt névadója az FNC manézsában. Amikor jött a második gyermekünk, Zoltán, telepvezető lettem a MACIVA Művésztelepén. Akkor szerveztem meg a másik névadó ünnepséget a Fővárosi Nagycirkusz porondján. Összesen ez a két névadó ünnepség volt ott az eltelt negyven év alatt.

Hogy nézett ki akkoriban a Művésztelep?

K. L.: Közel sem ilyen szépen, mint most. Akkor még voltak állatszámok, ott tartották Donnert Szandi bácsi és Poldi bácsi lovait, Komlós Sándor oroszlánjait, Donnert Karcsi tigriseit, a Kicsi nevű vízilovat és Lillát, az elefántot. Naponta ment az ellátmány az állatoknak, rendben kellett őket tartani. Lakott ott pár műszaki és állatgondozó, és akkor még csak két próbaterem volt, egy kisebb és egy nagyobb. Ezenkívül volt még a cinkotai nagy műszaki telep. Ott nem próbáltak az artisták, de volt minden: műhely, gépkocsitelep, rekviziteket gyártottak és tároltak, és egy időben ott álltak az utazó cirkuszok lakókocsijai is. Mert annak idején három utazó cirkusza volt a MACIVÁ-nak.

Sokat dolgoztatok az éjszakában is különböző varietékben: hol léptetek fel?

K. K.: Magyarország összes ilyesfajta szórakozóhelyén, például a Savoyban, a Maximban, a Keringőben, a Nirvána bárban, a Tavasz bárban, a Víg matróz bárban, a Moulin Rouge-ban, a Béke Orfeumban, a Kamara Varietében. Ahol lehetett, és műsor volt, mi ott szerepeltünk, és vidéki nagyvárosokba is lejártunk. Nem volt ritka, hogy egy éjszaka három helyen is felléptünk. Külföldön Ausztriába, Bécsbe már szinte hazajártunk, de sok fellépésünk volt Németországban, Svájcban, Franciaországban is.

Ezek a fellépések inkább a téli időszakra estek?

K. L.: Volt, amikor nyáron is mentünk, ha épp nem volt cirkuszi szezonunk. A varietét rövidebb idő alatt le lehetett kötni. Ha szóltunk az ügynöknek, hogy épp nincs cirkuszi szerződésünk, egy héten belül szerzett nekünk helyet valamelyik varietébe. Volt, hogy Salzburgba két hónapra mentünk, és négy lett belőle. Úgy lett vége, hogy egy barátunk hozta ki többször a gyerekeinket az autónkkal látogatóba, és az utolsó alkalommal a gyerekek hoztak két buszjegyet, amit a saját pénzükből vettek meg, és ultimátumot adtak, hogy menjünk haza, mert nem tudják eldönteni, hogy most van apjuk és anyjuk, vagy nincs.

Gyakorlatilag mindent csináltunk, ami egy műsorhoz kellett. Később kibővítettük a duettszámainkat még három lánnyal, és készítettünk egy komplett revüműsort „Balett Bell Stars” néven. Ez a program ötvenperces volt, a számok között negyven másodpercünk volt átöltözni.

K. K: Simán ment, most már nem tudnám megcsinálni, de akkor úgy volt kikészítve minden kosztüm, hogy csak bele kellett ugrani.

Hol léptetek még fel a világban?

K. L.: Európában majdnem mindenhol, Cipruson, Görögországban, Törökországban, Angliában, Belgiumban, Olaszországban, Franciaországban, de egyszerűbb lenne azt felsorolni, ahol nem: Spanyolországban és Romániában. A tengerentúlon nem jártunk, bár egyszer mentünk volna egy évre hajóra dolgozni. Már ott tartottunk, hogy aláírjuk a szerződést, de közölték, hogy a gyerekeinket nem vihetnénk, csak félévente egyszer egy hétre jöhetnének ki hozzánk, így elálltunk tőle.

Hogyan oldották meg a gyermekek elhelyezését, amikor külföldön léptek fel?

K. L.: A nagyszülők vigyáztak rájuk itthon, az iskolai szünetek alatt pedig édesanyám hozta ki őket utánunk.

K. K: Engedékenyek voltak az iskolában, mert nálunk nem szeptemberben, hanem októberben vagy október közepén kezdődött az iskola, igaz, vittük magunkkal az összes könyvet, egész nyáron tanultunk. Az év végéből is lecsíptünk egy-másfél hónapot, de mindig időben levizsgáztak.

Melyik volt a legemlékezetesebb fellépésük?

K. K: Mindegyik premier emlékezetes, mert az mindig más. Nálam iszonyú nagy a drukk előadás előtt már három órával, Laci viszont teljesen nyugodt, egészen addig, amíg ő is fel nem öltözik előadás előtt tíz perccel. Ha már szétmegy a függöny, akkor megnyugszunk. Nem tudnám megmondani, hogy melyik volt a legjobb, mert számomra mindegyik tökéletes volt. Amikor az ember kimegy, és látja a közönséget, ha szeretettel fogadnak, és tényleg odafigyelnek, tapsolnak, akkor mindegyik előadás tökéletes.

K. L: Az első perc a legnehezebb, mert meg kell fogni a közönséget szemkontaktussal. Ezt sokan elfelejtik, főleg a mai zsánerű műsorokban, mert bemennek a porondra, és egoista módon előadják a produkciójukat, csak egy méterre látnak maguk körül, megcsinálják a műsort, és kivonulnak. Mi mindig azzal kezdtünk, hogy kiszúrtunk valakit a közönségből, és szemkontaktust létesítettünk vele. Mert ha én örülök, ő is örülni fog. Attól fogva a miénk volt a közönség. Amikor megcsókoltam Katit, óriási füttykoncert volt, hogy engeded el, mit csinálsz? Valahol az ember mindig gyerek, és mindig bohóc, de hát az egész élet egy bohóckodás.

Mikor mentek nyugdíjba?

K. L.: Megoldották ezt nekünk, 1994-ben történt, pont húsz éve voltunk a vállalatnál. A kollektív szerződésben benne volt, hogy a húszéves törzstagságot a MACIVA aranygyűrűvel jutalmazza. Ausztriából jöttünk haza, mikor az akkori igazgató, Varjasi László behívatott, és közölte, hogy túl sokat voltunk egyénileg külföldön, menjünk továbbra is külföldre egyénileg, viszontlátásra, ki vagyunk rúgva.

K. K.: Akkor jött az a kirúgási hullám a MACIVÁ-nál, amikor majdnem minden artistától megváltak. Most már nincsenek is a MACIVA állományában artisták. Pedig akkor még öt évünk volt hátra a korkedvezményes művésznyugdíjig. Ettől kezdve egyéni vállalkozókként dolgoztunk, és úgy mentünk nyugdíjba. Ráadásul nekem több évet számoltak el, mint Lacinak, pedig fiatalabb vagyok, mint ő, és másfél évvel korábban is lettem nyugdíjas, mert nekem azt is elszámolták, hogy 1973-ban beraktak a Fővárosi Nagycirkusz tánckarába próbafellépés gyanánt. Huszonöt évig voltunk artisták, utána mentünk szakmai nyugdíjba 1999-ben. Ekkor rögtön kaptam egy gerincsérvet, aminek köszönhetően deréktól lefelé lebénultam. Megoperáltak, rendbe jöttem, de azt mondta a doktor, ha egy mód van rá, ne menjek be a cirkuszba, mert nem biztos, hogy ki is jövök. Utána lettünk bohócok. Először csak bohócműsort csináltunk, utána lettünk bohócdoktorok.

K. L.: A világ legszebb szakmája a bohócoké. Eleve szakmailag mindent tudniuk kell. Mi egyórás bohócműsort csináltunk, aminek a címe Játsszunk Cirkuszt. Az volt a szüzséje, hogy volt két ügyetlen, de leleményes bohóc, aki be akar mutatni egy produkciót. Kata volt a szép és az okos, én pedig az ügyetlen, akinek semmi sem sikerül. A gyerekek imádták őt, engem pedig cikiztek, hogy nem tudok semmit. Bevontuk a gyerekeket a zsonglőr- és a bűvészszámokba is. Minden fellépésünk arra épült, hogy a gyerekeket feloldjuk, hogy önfeledten tudjanak játszani. Egyenrangú partnereknek tekintettük őket, nem volt köztünk semmilyen különbség, csak játszottunk.

Hogyan kerültek kapcsolatba a bohócdoktor misszióval?

K. L.: Eredetileg a MACIVA Művészeti Osztálya szólt, mert tudták, hogy gyerekműsorokat csinálunk, hogy megkereste őket a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány: tudnak-e ajánlani bohócokat, akik hajlandók lennének kórházakban fellépni. Mondtam, hogy menjünk, nézzük meg. Irtó kemény felvételi vizsgájuk volt, egy Ausztriából érkezett oktató a jelentkezőket a szó szoros értelmében megnyúzta pszichikailag, a legkellemetlenebb helyzeteket állította fel, amikből ki kellett kimászni. Ez volt a felvételi, aztán engem valahogy beválasztottak, elkezdtünk járni tréningekre, de másfél évig csak hitegettek, hogy majd lesz valami, amikor szólt az ottani művészeti vezető, Balogh László, Doktor.Lala, hogy kiválna az alapítványból, és elmennénk-e hozzá. Erre vártunk. 2000-ben megalakult a Magyar Bohócok a Betegekért Alapítvány, attól fogva tizenkét évig dolgoztunk velük.

Heti rendszerességgel járták a kórházakat? Milyen tapasztalatokat szereztek? Hiszen ez mégiscsak más helyzet, mint amit a cirkuszi manézsban vagy a saját gyermekműsoruk alatt megszoktak…

K. L: A bohócdoktori munka feltétele volt egy intenzív mentálhigiéniás kiképzés, ahol nemcsak a kórházak légkörével, üzemelési szabályaival, etikai és morális követelményeivel, hanem a betegek lelkivilágával és a problémakezeléssel is meg kellett ismerkednünk. Én úgy fogalmaztam meg, hogy a bohócdoktori vizit minden esetben „egyoldalú” eséllyel rendelkező küzdelem. A kórterembe lépve nem tudod, kik és milyen állapotban fogadnak, de az biztos, hogy nekünk öt perc alatt minden fájdalmat, szenvedést feledtetnünk kell, és meg kell nevettetnünk az összes beteget, hiszen a nevetés gyógyít – ezért soha nem maradhatunk alul. Életem legnagyobb dicsérete az volt, amikor Kata megkérdezte az egyik beteg gyerektől, hogy mi a véleménye rólam. Azt válaszolta, hogy „egy barom vagyok”, aki annyit bolondozik, hogy majdnem bepisilt miattam a nevetéstől. A Heim Pál Kórházba, a Tűzoltó utcai gyermekklinikára, Székesfehérvárra a Szent György kórházba is fehér köpenyben, kisminkelve jártunk, és a beteg gyerekek öt perc múlva mind visítottak a nevetéstól. A szülők is nevettek, mert a gyerekeiket végre kacagni látták. Ennél szebb látvány nincs.

K. K.: Amíg volt pénze az alapítványnak, addig hetente négy-öt kórházat kerestünk fel, akár esett, akár fújt, akár ünnepnap volt. A Tűzoltó utcai kórházban történt, hogy bementünk egy terembe, ahol a pap az utolsó kenetet adta fel egy gyereknek, akihez már fél éve jártunk minden héten, és jól ismertük. Megdöbbentő volt. Csak annyit tudtunk neki mondani, hogy jó utat. És utána be kellett menni a következő kórterembe, hatalmas vigyorral. A vizit végén, az öltözőben nekünk is könnybe lábadt a szemünk. Azért, hogy valamelyest megvédjük magunkat érzelmileg, megfogadtuk, hogy soha senki nevét nem jegyezzük meg, mert ha tudjuk a nevét, személyes kapcsolatba kerülünk vele. Ezt is meg kellett tanulnunk. Kivétel a Reménysugár Habilitációs Intézet, mert az már számunkra egy nagy család.

Van olyan kórház, ahová ma is eljárnak?

K. L.: A Magyar Bohócok a Betegekért Alapítvánnyal már megszűnt a kapcsolatunk, de a Reménysugár Habilitációs Intézetbe havi rendszerességgel ellátogatunk. Amikor 2005-ben először hívtak minket oda, nem tudtuk, hová megyünk pontosan, és mivel szembesülünk. A budatétényi Festetics-kastély hátsó részében voltak elhelyezve halmozottan sérült gyerekek, embertelen körülmények között.

K. K.: Volt olyan gyerek, akinek csak a szeme élt, semmi más. Csak feküdt az ágyban, és pislogott.

K. L.: Először megijedtem, hogy te szent Isten, nem tudok velük kommunikálni, nem még hetente ugyanazokhoz jönni, ráadásul néha elmondhatatlan szagok voltak. A következő héten megcsináltuk a vizitet, rájöttünk, hogy nincs szag, nincs gondunk azzal, hogy mit csináljunk. Nagyon jól éreztük magunkat. Nem lehet elmondani, milyen kapcsolat van köztünk. Például az autisták egyik percről a másikra kitörhetnek, és akkor világháború van, de velük is olyan szépen el tudtunk szórakozni.

K. K.: Iszonyú sok szeretetet kérnek és adnak. Van olyan gyerek, aki nem tudja, hogy hívják, és milyen nap van, de azt hajszálpontosan tudja, mikor jönnek a Kavicsék, pedig most már csak havonta egyszer járunk hozzájuk. Ha nem megyünk, kitör a balhé, hogy miért nincs itt a Kavics. Egyszer fél órát késtünk, mert dugó volt és hatalmas leszidást kaptunk, pedig még órája sincs a srácnak.

Jelenleg mivel foglalkoznak?

K. L.: Az embert a sors mindig lökdösi, de soha nem véletlenszerűen. A sok karitatív munkám által érdemesnek találtak arra, hogy a Szent Lázár Lovagrend tagja legyek, ahol megismertem egy svéd urat, neki két évig voltam a személyi titkára. Az ő találmányát fejlesztettem tovább, egy tökéletes égésű reaktort, ami képes bármit elégetni úgy, hogy tiszta energiát biztosít, és nem károsítja a környezetet. Igazságügyi szakértővel és a Miskolci Egyetem által is igazolni tudom, hogy jól működik. Jelenleg nincs pénzem a szponzorálására, de nem adom fel azt az álmom, hogy ebből még lehet valami. 

K. K.: Én a gerincműtétem óta rendszeresen úszom, és Lacival nyugdíjasok számára tartunk fitneszórákat négy helyszínen, harminc-negyven fős csoportoknak. Mindenkinek ajánlom a rendszeres testmozgást: többen bottal érkeztek az óráimra, amit aztán a tornának köszönhetően már eldobtak.

Mik az artistaszakma hátulütői?

K. K.: Hogy máról holnapra élsz. Azt szoktuk mondani, hogy akkor biztos egy szerződés, amikor már hazajöttünk. Voltunk olyan cirkusznál, ahová kimentünk egy nyolc hónapos szezonra, de a harmadik hónap után csődbe mentek. Hazajöttünk a nyár kellős közepén, de szerencsénk volt, mert másnap jött az Althoff Cirkusztól egy telefon, hogy hallották, otthon vagyunk, nincs-e kedvünk kimenni hozzájuk. Ehhez nagy szerencse kellett. Olyan is előfordult, hogy még érvényes szerződésünk volt, de a MACIVA eladott minket máshová, és ezeket a problémákat is nekünk kellett megoldanunk. Kiszámíthatatlan élet ez.

A gyerekekkel kapcsolatban pedig két variáció lehetséges. Vagy itthon hagyom őket, amikor éppen kint vagyok, és iskolaidő alatt a nagyszülőkkel vannak, vagy magántanulóként jönnek velem. Ez van, akinél beválik, másnál nem. Ha viszont itthon hagyom őket, hiába lesznek jó helyen, akkor nem vagyunk egy család. Nem lehet úgy megoldani ezt, hogy ne sérüljön valaki. Mi nem akartuk, hogy a gyerekek is artisták legyenek.

A gyermekeiket nem is érdekelte ez a szakma?

K. K.: A lányunk egészen nyolcadikos koráig artistaiskolába járt, drótköteles akart lenni, de pont a vizsgája előtt eltörte a könyökét. Utána gazdasági szakközépiskolába járt, majd táncolni kezdett, és munka mellett sokáig tanított jazzbalettot. Most, két diploma után, az Oktatási Hivatal osztályvezetőjeként kitalálta, hogy munka mellett, trapézon tanul. Hobbinak jó, de erre alapozni egy életet a mai világban nagyon nehéz. Zoltán fiunkat a színpad hangtechnikai része érdekelte, de csak hobbiszinten.

Miért nehezebb most, mint régebben?

K. K.: Nekünk azért volt egy kevés, de fix fizetésünk, ami biztonságot adott. Mikor a pályánk elején nem tudtunk elhelyezkedni, kikerültünk az iskolából, nem ismertünk senkit, de volt egy vállalat, ahonnan kiküldtek ide-oda. Biztonságban voltunk addig, amíg megismertük az ügynököket és a cirkuszokat, kaptunk egy kezdőlökést. Most semmi nincs, kikerülnek az artisták az iskolából, és nem tudják, mit csináljanak. Nincs kiforrott, jó számuk, pedig mindent megtanulnak, nagyon ügyesek, sokkal ügyesebbek, mint mi voltunk. Mivel mindent tudnak, bárhová be lehet őket rakni, de egyedül nem tudom, hogy megélnek-e.

K. L.: Nagy kár, hogy a MACIVA már nem funkcionál artistaszervezetként, mert most az artisták nem tartoznak senkihez. Az állam elvette a szakmai nyugdíjat, ami miatt én minden fórumot végigjártam, többek között az ombudsmant, az Alkotmánybíróságot, a Munkaügyi Bíróságot, de mindenhol elutasították a kérelmeimet. A balettművészek most a korkedvezményes nyugdíj helyett életjáradékot kapnak. Az artisták napidíjat kaptak, ami nem volt járulékköteles, ezért az idős artisták átlag nyugdíja az ötvenezer forintot sem éri el, míg a társművészeti ágakból nyugdíjba menőké ennek többszöröse. Ki szeretném járni, hogy az artistákat is részesítsék ismét szakmai nyugdíjban, ezért is lettem alelnöke az Artista Szakszervezetnek. Nagy örömömre szolgál, hogy Fekete Péter miniszteri biztos, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója kiadott mindenki részére egy artistakártyát, ami biztosítja a valahová tartozás érzését. Szerencsére ő nagyon támogatja az idős artistákat.

K. K.: Amikor mi dolgoztunk, a napidíj kevesebb volt, mint a külföldi munkanélküli segély, de sokkal többet ért, mint itthon a forint, amiből azért lehetett spórolni. Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy nem éltünk jól. A kinti gázsit viszont nem a művészek kapták meg, hanem a MACIVA, csak a napidíj volt az artistáé. Svédországban negyvennégy korona volt a napidíjunk, amiért naponta két-három előadáson vettünk részt. Találkoztunk kint élő magyarokkal, akik nevetőgörcsöt kaptak ettől az összegtől, hiszen akkor a munkanélküli segély ötven korona volt.

K. L.: Mikor még állt a vasfüggöny, a művészek közül csak az artisták mehettek külföldre, mi voltunk az ország kulturális nagykövetei azzal a pár tánccsoporttal és operaénekessel, akiket kiküldtek velünk, ha komplett magyar műsor utazott. De mi nem panaszkodhatunk, mert gondoltunk rá, hogy egyszer megöregszünk, előre gondoskodtunk a biztonságunkról, és még most is dolgozunk, bár már nem a szakmában.

Összegezve: hogyan értékelnék a pályájukat? Sokfelé jártak, sok mindennel foglalkoztak, hiszen nem csak egy zsánerrel léptek fel. Megérte artistának lenni?

K. K.: Megérte, ha újrakezdhetném, ugyanezt az utat járnám végig, annyira szép volt. Igen, voltak olyan bukkanók, hogy kimentünk két gyerekkel Belgiumba, és amikor kiértünk, derült ki, hogy az itthoni ügynökünk egy kuplerájba adott el minket, aminek csak a neve volt az, hogy Varieté.

K. L.: Akkor még úgy mehettünk ki, hogy fel kellett vennünk a valutát, amit visszafizettettek velünk, amint hazajöttünk. Csak annyit váltottunk, hogy éppen ki tudtunk menni a Zsigulival. A kinti ügynökünk hazajött nyaralni, de a fiát megtaláltuk, hozzá elautóztunk Antwerpenbe, pont annyi benzinünk volt. Pénteken zárva volt az irodája, a hétvégét az utánfutós Zsiguliban töltöttük az utcán parkolva.

K. K.: De még akkor sem estünk kétségbe, fiatalok voltunk, és nevettünk az egészen. Ez van, majd csak lesz valahogy, az egész életünk erről szólt. Artisták vagyunk, legyünk bohócok. Az élet egy komédia, úgy is éltük meg, ma sem csinálnám másképp.

 

Forrás: https://www.fnc.hu/hirek/item/1020-kovacs-laszlo-es-kovacsne-negyesi-kati-duo-kowy-eletutinterju