Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Sophie kalandozásai a mentális betegségek világában – Anorexia nervosa

2019.01.04

Nagy „útkereséseim” közepette teljesen véletlenül futottam bele új témámba, amely noha sok esetben megrázó, mégis nagyon érdekes és fontos: mentális zavarokkal és betegségekkel küzdő emberekkel készítek interjúkat. Az első interjút a testképzavarokkal, egészen pontosan az anorexia nervosaval kezdem.

 

sophie-kalandozasai-a-mentalis-betegsegek-vilagaban-----anorexia-nervosa-borito.jpg

 

Interjúm alanya a 20-as évei közepén járó nő. Sikeresnek mondható, jókedvű, és ma már a testtömegindexe is normálisnak mondható. Azonban ez nem volt mindig így. Nem is gondolná az ember, hogy ez a magabiztos lány nem volt mindig elégedett magával. Bizonyos szófordulatokat és neveket megváltoztattam, hogy védjem az illető anonimitását, szóval főszereplőnket nevezzük most Kingának.

Sophie: - Szóval miről is beszélünk pontosan, Kinga? Mit jelent a gyakorlatban az anorexia? Milyen testképzavaraid voltak?

Kinga: - Azt nem tudom, hogy másoknál hogy van. Én anorexiás és bulímiás is voltam, bát szerintem a kettő nagyon gyakran együtt jár. Nagyon sok anorexiás végül elkezdi hánytatni magát, mert nehéz sokáig megállni, hogy ne együnk.

Hogyan kezdődött ez, mi történt?

Nem tudnám megmondani, pontosan hogyan kezdődött. A kövérséget, szerintem mindig is a rútsággal kapcsoltam össze, ez szerencsére mostanra valmennyit azért változott. Legalábbis igyekszem változtatni rajta. Tipikus történetem van. Tini voltam, rengeteg öngyűlölettel, utáltam magamat, és leginkább, mindenek előtt a testemet. Túl kicsinek láttam a mellem, túl nagynak a fekemet, nem elég laposnak a hasamat. Mindig a vékonyabbak közé tartoztam, de voltak gyönyörű barátnőim, és habár sosem mondtam, mindig irigykedve néztem őket.

 

sophie-kalandozasai-a-mentalis-betegsegek-vilagaban-----anorexia-nervosa-3.jpg

Ahogy egy anorexiás beteg látja magát

 

Az egész egy egyszerű fogyókúrának indult, amit mindenki csinál ennyi idősen. Aztán fokozatosan mérgesedett el a dolog. Először csak alig ettem, rengeteget edzettem. Nem láttam elég jelentős eredményt, ezért egyre keményebb diétákba kezdtem bele, a végén alig ettem. Amikor pedig mégis, akkor iszonyatos bűntudat fogott el. Ekkor jött a hányás. De ez sem tűnt elég eredményesnek. Zabálási rohamok jöttek rám, nagyon jól esett az étel. Annyira kiéheztettem magam, hogy amikor végül ettem, sosem tudtam kevéssel beérni. Vagy talán a keveset is túl soknak éreztem, nem tudom. Minden étkezés után egyre jobban gyűlöltem magamat. Aztán rájöttem, hogy amit nem tudok kihányni, arra szedhetek hashajtót. És szedtem. Dobozszámra.

 

Meddig tartott?

A hashajtóevés? Néhány évig. Szerencsére később túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy hashajtóval tömjem magam. Még az egyik egyetemi felvételim előtti este is beszedtem egy dobozt. Óriási baklövés volt. Utólag szégyenlem magam, hogy ilyen felszínes vagyok.
 

Mennyit fogytál ez alatt az időszak alatt?

Kilóban nem tűnne soknak, mert mint mondtam, mindig is vékony voltam, valamint jobb és rosszabb időszakok követték egymást, tehát nem minden nap ettem hashajtót, vagy hánytattam magam. A legrosszabb időszakban 40 kiló alatt voltam, és több mint a súlyom 20-25%-át leadtam az eredetihez képest.

 

sophie-kalandozasai-a-mentalis-betegsegek-vilagaban-----anorexia-nervosa-2-budai-pszichologus-kozpont.jpg

Illusztráció, forrás: Budai Pszichológus Központ

 

Ez elég soknak hangzik, pláne fiatalon. Észrevette valaki?

Egyszer egy védőnő a gimnáziumban, az orvosi vizsgálaton. De nem nagyon pedzegette a dolgot. Rákérdezett, hogy történt-e valami, de nagyjából ennyi. Eredménye nem volt. Én meg nem éreztem magam betegnek, nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget.

Lett valami egészségügyi problémád?
 

Szerencsém volt, azt hiszem, nem. Valamelyest tudtam mértéket tartani, azt hiszem. Aktív akartam maradni.

Voltál ezzel orvosnál?

Nem, soha. Sikerült egyedül leállnom, és szégyenkeztem is miatta egy idő után.

 

Hogy lett vége?

 

Kellemetlenné vált, hogy úgy kell beosztanom az időm, hogy folyamatosan otthon legyek, amikor rámjön egy roham. Plusz nem éreztem magam jobban tőle. Viszont igazából sosem lett vége. Most is túlysúlyosnak látom magam. Most sem tudok úgy belenézni a tükörbe, hogy ne utáljam azt, akit látok. A mai napig elgondolkozom azon, hogy a kedvesemnek elég szép vagyok-e. Viszont tudok uralkodni fölötte. Utánaolvastam a témának, és az a benyomásom, hogy ennél többet nem lehet elérni.

 

Üzennél valamit a hasonló problémákkal küzdőknek?

Azt, hogy ne szúrjanak ki magukkal ennyire. Nem a testükkel van a baj, a lelkük nincs rendben. Sosem voltam 50 kiló, mindig kövérnek láttam magam. 35 kilósan is csúnyának, és kövérnek. Bármennyit fogynak, nem fogják jobban érezni magukat. A testük helyett, a lelküket kell kezelni, és ha az megvan, jöhet a többi.

A következő interjúimban ex-drogfüggők, borderline személyiségzavarban szenvedők, és szuicid hajlamú emberek történeteit ismerhetitek meg a Kultbummon.

Sophie