Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Visszatérések - Interjú Szonday Szandra költővel és cirkuszkutatóval

2018.10.24

Szonday Szandra költővel és cirkuszkutatóval beszélgettünk költészetének lényegéről, táptalajáról, motivációiról, a cirkuszművészethez fűződő kapcsolatáról, valamint a klasszikus-és az újcirkusz különbségeiről.

 

szonday-szandra-interju-profil-jo.jpg

 

Úgy vettem észre, hogy az embereket mindig nagyon érdekli az a folyamat, hogyan válik valakiből költő és ez hogyan alakul fő foglalkozássá?

Mindig furcsán érzem magam, ha megkapom ezt a címkét, mert nem az a típus vagyok, aki mindennap leül írni. Az is kérdés számomra, hogy mennyire érek fel a valóban nagy költőkhöz.

Manapság nagyon nehéz csak az írásból megélni, ezért a költőknek is van civil foglalkozásuk. Szerintem a legtöbb ember kamaszkorában megpróbálkozik versírással, vagy naplót vezetnek, és közben írói álmokat dédelgetnek. Viszont ha valaki kap annyi motivációt, hogy ezt folytassa, és van mondanivalója, akkor megvalósulhat ez az álom. Az írás egy nagyon képlékeny dolog, vannak, akik ötven éves korukban kezdenek bele, mert akkor érik be náluk, hogy ebben a formában fejezzék ki magukat.

Fiatalabb koromban nem gondoltam, hogy verseket fogok írni, sokkal inkább a próza felé hajlottam, de 17-18 évesen megpróbálkoztam a versírással. Szoktam prózát is írni, de a versek területén jobban érzem magam.

 

Marfan szindrómában szenvedsz, ami egy komoly genetikai betegség, aminek köszönhetően több műtéten és halálközeli élményen vagy túl. Jól érzem, hogy számodra a versírás segítséget és kapaszkodót nyújt, hogy átvészeld a betegségeddel járó pillanatokat és a halál közelségét?

Nagyon erős motivációval bírt az írás tekintetében, amikor 15 évesen Németországban átestem egy komoly gerincműtéten. Akkor egy naplót írtam, de mivel nagyon szerettem az irodalmat és nagyon erős példaképek voltak előttem - mint például Anna Frank -, ezért nagy adag tudatosság is volt bennem azzal kapcsolatban, hogyan formáljam meg azt a naplót. Akkor rengeteget segített, hogy írtam és végigvezettem a gyógyulási folyamatot. Ez később Meg vagyok húzatva?! címmel jelent meg és nagy önbizalmat adott, hogy van tehetségem az íráshoz.

Manapság inkább lekövetem az eseményeket és a feldolgozási folyamat jelenik meg a verseimben, van, hogy hónapokkal vagy évekkel később sikerül szavakba öntenem az érzéseimet. Tizenöt éve is volt egy mélyrepülés az egészségemben, és most érkezett el az idő, hogy az akkori élményeket kicsit megszűrve leírjam. Természetesen akkor is születtek versek az intenzívről és arról, hogy tértem vissza az egészséges életbe, de még mindig van elég élményanyag, amihez meg kell találnom a formát, mert annyira sűrű és nehéz.

 

Mostanában inkább ihletett formában és nem tudatosan írsz?

Nem tudom, hogy a kettő szétválasztható-e. Az biztos, hogy az ihlet nagyon fontos. Nem tudok úgy írni, hogy na, most leülök és gyártok egy szonettet, mert kell hozzá akár egy kép, hangulat, vagy szó, hogy elindítson. Előfordul, hogy lejegyzek egy sort, amiből akkor nem lesz semmi, de egy év múlva igen. Viszont kell egyfajta tudatosság ahhoz, hogy az ember keresse ezeket a helyzeteket és tudatosan ráhangolódjon arra, hogy megragadjon egy állapotot.

 

A már említett naplód, két versesköteted, a Rubato és a Lamento jelent meg eddig, valamint több antológiában is szerepelnek költeményeid. Melyik kötet áll a legközelebb a szívedhez?

A legutolsó. Az első önálló kötet körülbelül tíz évet ölelt fel, ami magába foglalja az ifjúkori próbálkozásokat is. Ugyan tartalmaz olyan verseket is, amelyek akár ma is íródhattak volna, mert magában rejtik a mai hangomat, mégis utána elég sokáig nem jelent meg új kötetem. Kellett jó pár év, mire tovább tudtam lépni. Az első kötetes íróknál gyakran megjelenik a probléma, hogy oké megjelentem és utána mi lesz? Könnyű megülni a babérokon és azt mondani, hogy kiadtam magamból több év színe javát, de utána hova tovább, tudok-e változni és felülmúlni önmagam. Az ember emiatt válságba is tud kerülni, miközben folyamatosan nő benne a frusztráció. Sajnos többen jártak így, hogy az első nagyon jól sikerült kötetüket nem voltak képesek felülmúlni, abbahagyták az írást, eltűntek. Szerintem addig jó, amíg az ember küzd, rég nem jó, ha már rutinból ír.

 

szonday-szandra-interju-3.png

 

Kiket tekintesz példaképeidnek, mentoraidnak, akiknek nagyra becsülöd a munkáit és hatással voltak a költészetedre?

Pontosan azért becsülök nagyon sok írót a fantasztikus verseik mellett, mert megvan bennük a szorgalom, a technikai tudás, a sokszínűség és a termékenység, mint például Babits Mihályban és József Attilában.

Nagy kedvencem Nemes Nagy Ágnes, akinek időnként valamelyest a hangját is átvettem. Nagyon sok gondolati azonosságot, szimbólumot és képet érzek a verseiben, ami hozzám is közel áll… Például a kövek, a szobrok, a föld maga, részletek a biológiából, a történelem és az idő metszetei. Ezek és a szigorú, pontos megfogalmazásai mind mélyen megragadtak. Az ő költészetében minden szónak súlya van.

 

Tervezel mostanság új kötetet?

Igen, úgy gondolom, hogy sikerült továbblépni a Lamentóval, bár sokak számára riasztó lehet az a sötétség és pesszimizmus, ami kiérződik a verseimből, mert a halál, az elmúlás és a test szétoszlása nagyon erősen jelen vannak a soraimban, és továbbra is ennek megragadásával kísérletezem.

Nemrég ismét átestem egy nagy műtéten, és most megint egy visszatérési stádiumban vagyok, ami magával hoz egy újabb élmény anyagot. Visszatérő motívumok az életemben azok a nyarak, amelyeket a telkünkön megélek. Mindig nagyon erős, kemény és hálás témát szolgáltat az, hogy térek oda vissza, ahol tavaly még a halálra vártam, és elbúcsúztam attól tájtól, amit igazán otthonomnak érzek.

 

Ezek valóban olyan témák, amit nem minden ember él át, mert a lehetséges elmúlás nagyon sokrétű dolog, amit testközelből nagyon kevesek képesek átérezhetően leírni.

Mégis meglepően sokan átérzik, mert adódhatnak olyan helyzetek, amiket én is átéltem, teljesen függetlenül a betegségemtől, például majdnem elütött egy autó, vagy majdnem vízbe fúltam. Viszont nagyon érdekes, hogy az ember szerencsés módon könnyen elfelejti és túllép rajta. Ez egy védekezési mechanizmus, de mégis úgy gondolom, hogy muszáj ezzel szembesülni, és néha elgondolkodni rajta. Bár súlyos teher, mégis munícióval tud szolgálni az élethez, ezért inkább ezt választom, mint azt, hogy boldog tudatlanságban éljek.

 

szonday-szandra-interju-2.jpg

 

Cirkuszkutató is vagy, hogy jött az életedbe a cirkusz világa?

Színészcsaládból származom, színházban nőttem fel. Az egyik első álmom, amire emlékszem, hogy állok a cirkusz manézsában és teával kínálnak az elefántok. Gyermekkoromban többször jártam cirkuszban, de egészen addig nem kerültem mélyebb kapcsolatba a cirkusz világával, amíg a Trafóban a kétezres évek elején el nem kezdődtek az újcirkuszi előadások. Ekkor az egyetem esztétika szakára jártam, a kortárs tánc és a színház érdekelt, de ezeknek az előadásoknak a hatására kezdtem el érdeklődni a cirkuszművészet iránt. Ez egybeesett egy pályázattal, amit H. Orlóci Edit volt artista és cirkuszkutató alapítványa írt ki, amire beküldtem az egyik összehasonlító írásomat. Ezáltal bekerültem egy tanulmánykötetbe, és érintőlegesen megismerkedtem a cirkuszi közeggel, aztán pedig ennek a műfajnak szenteltem a szakdolgozatomat.

A Nők lapjában megjelent velem egy interjú, amit olvasott az artistaképző akkori igazgatója és találkozóra hívott, majd pár hónappal később felhívtak telefonon, hogy ugorjak be cirkusztörténetet tanítani a Baross Imre Artistaképző Szakiskolába, aminek négy-öt évig voltam a tanára. Szívesen visszamennék tanítani, ha már olyan egészségi állapotban leszek.

Közben kaptam egy felkérést, hogy írjak egy könyvet az artistaképző történetéről, az oktatásról; interjúkat készítettem, ezáltal még jobban belefolytam az ottani életbe, majd felvettek az ELTE doktori iskolájába ezzel a témával. Publikációim jelentek meg a cirkuszművészetről, és konferenciát is szerveztem a témában. A cirkusz egy olyan világ, ami teljesen be tudja szippantani az embert, főleg, ha a közelébe kerül. Nekem is nagyon sok prekoncepcióm volt a tradicionális cirkuszról, és pont akkor mentem oda, amikor zajlott a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivál, ahol fantasztikus produkciókat lát az ember. Hatalmas élmény volt a közönséggel együtt végigdrukkolni a fesztivált.

 

Az új- vagy a klasszikus cirkusz áll közelebb hozzád?

Hozzám az újcirkusz áll közelebb, mert innen indultam el, felnőttként ezzel találkoztam először. Nagyon szeretem azt a kreativitást és szabadságot, ami mögötte van. Hihetetlenül nagy tudású artistákat láttam fellépni az újcirkuszi előadásokban. Az a baj a tradicionális cirkusszal, hogy ott sokszor egy artista egy vagy két zsánerben jó, kidolgoz egy számot, amivel körbeutazza a világot. Persze vannak nagyon jó artisták, akik több számot is kidolgoznak, de a klasszikus cirkusz egy sokkal kötöttebb műfaj. Viszont az újcirkusznál alapvetően van egy nagyon erős motiváció arra, hogy ne csak akrobaták legyenek, hanem tudjanak zenélni, énekelni, színészkedni. Sok artista manapság kortárstáncosként is megállja a helyét. Az újcirkuszi műfaj nyilván teljesen más mozgáskultúrát, alapozást, gondolkodást és hozzáállást kíván. Olyan szabad gondolkodású, kreatív művészek vannak, akik olyan rekvizit építményeket hoznak létre, amik egészen elképesztőek, és többféleképpen átalakíthatók, de egy teljesen üres térben sem vesznek el, vagy akár felépítenek egy hihetetlen világot.

Manapság nagyobb az átjárás a klasszikus és az újcirkusz között, mert kölcsönösen hatnak egymásra. A hagyományos cirkusz képviselői is érzik, hogy ma már mások a közönség elvárásai. Tökéletes példa erre a kanadai Cirque du Soleil, vagy a magyar Recirquel, ahol nem elég a szaltó, hanem más, összművészeti körítés is kell mellé.

Szekáry Zsuzsanna