Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Csornyij Dávid különleges hangulatú versei

2018.01.14

csornyij-profil.jpg

 

Csornyij Dávid 1991. december 30-án született Beregszászon. Tanulmányait a Beregszászi 4. számú Kossuth Lajos Középiskolában kezdte. 2009-ben érettségizett, 2012-ben felvételt nyert a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történelem szakára, 2017-ben történelem tanári és történész diplomát szerzett. Ezt követően nyert felvételt a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolájába.  2015 januárjától a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) aktív tagja. A szervezeten belül rendezvényszervezői tevékenysége mellett az internetes multimédiás szerkesztésért és megjelenéséért is felel.  2017-ben felvételt nyert az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára. 

 

Nosztalgia

 

Vissza sem néznek. Perceket cseréltek,

emléket, jövőt. Az elektricskákra[1] nincs

szükség, már nem viszik a küszködőt.

A száztornyú városba menettaxi indul,

-fizetett kényszermunkára ítélve -

a melós most három hónapra elvonul.

Képmásként élő cseh nosztalgia

ez a húszas évekbeli ideológia,

s hogy megint mi építjük Prágát,

elviselni ravaszságát, huzatos arany város,

  • jó, rendben - 

lőni nem, de enni kell, senki nem

békült ki a donyecki mezőkkel.

A bárányok hallgatnak, a fejesek bégetnek:

  • Dicsőség Kijevnek –
  • Dicsőség Kijevnek -

 

Kopogtat a kozák baka, kezében povesztka[2],

-indulni kell, itt a háború, katona!  -

A” Ruszkik haza!” itt már elavult,

inkább rubel, mint hrivnya[3],

komikus dilemma, megtébolyult

szegény népnek nincs hazája.

 


Szipog az asszony, üres az asztalfő,

helyén a tablet(t), Skype-on vacsorázik

együtt a család és a digitális bennszülött, 

majd életfonalat kötnek együtt,

elbírja a megabájt, kilobájt, hiánysejt,

világfájdalomra tör a lélek,

nehéz megsiratni a percet,

de a korona[4] minden könnyet felszárít.

 

Néhány henyélő proletár a

részeg éjszakában vágyik

vissza otthonába.

Nem áll meg a fröccsfilozófia,

zaklat önmagunk honvágya,

hiába boldogság, aztán sorscsapás,

ha száj szól, az már istenkáromlás,

  • de    -

hívő a népképzet, észderűség – sugallat:

a második málenykij robotért már fizetnek.

A lelketlen dolgozó csak lenyomatokat tapogat.  

 

 

 

 

[1] villanyvonat

[2] behívó

[3] ukrán pénznem

[4] cseh pénznem 

 

Vadászat istenségem kegyelméből

 

 

Távcsövemben keresem homlokod középpontját,

bejelentkezik leshelyemen a vadászösztön,

közönyösen figyelem a vaddisznók nászát,

helyette téged öllek meg, izgalom, libabőr.

 

A sötétben egyenlők vagyunk, ha leszáll az éj,

fél minden, ami él és mozog. Csak ketten maradtunk,

s mint a középkori placcon, játszhatunk lovagi tornát,

ókori gladiátorosdit, vagy levadászlak, előtte dikciót tartok.

 

Tested elegánsan hullik el, mezőn képzeled magad,

kórházi szobában, szemfedővel. Én kéjelgek a vér látványán,

istenkísértés, te azt sem tudod, ki ölhetett meg. Bizonytalanságod

őrli fel az utolsó leheletet, ősiségemet majd Hádész magyarázza el.

 

Új szerető után kell néznem. 

 

Újkori Szodoma

 

 

Gyásztáncot lejt a tóparti házban

udvarhölgy és nemes, ki tudja, hányan,

a szobák magánya már csak múlt,

az idő beszippantja a dallamot,

megszűník a hang, metaforákban

fogalmazódik a vágy, várva várt óra,

mindenki lázban, ágyban,

szemérmet simogat, nem érdekli őket

a kataklizma, legyen egy utolsó éjszaka.

Félöntudatlanságban őrlődik a csók,

nászban a szikra, minden férfiarcot

beborít a dohánybarna szoknya,

kéjeleg, nem érdekli tízparancsolat,

sem dogma; nedves vénuszdombokat

szárít a szellő, s a vénülő lovak nyerítenek,

miközben megülik őket a kiizzadt tetemek,

de folytatódik az orgia, többmenetes lesz,

talán trilógia, ha marad rá idő.

Árnyékaik partnert váltanak, a testek

együtt maradnak, teherbe esik a perc,

 elvetél a fény.

Szúróssá válik a bimbó, s megfeszülnek a

kecses combok, az arcokon a

hajnalhasadás mutat be szeánszot,

és még egyszer, és még egyszer, de

már feleslegesek a gyertyacsonkok,

felvirradt a nap, az utolsó,

befejeződik a földi színdarab.