Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Isten arca-Lőrincz P. Gabriella prózája

2018.08.24

Anyám szép nő volt. Mikor fényképeket nézeget a család, és engem is odatolnak, mindenki mondja, hogy Zsuzsika, olyan szép voltál. Szerintem most is szép, de nem merem kimondani, biztosan eltér a véleményünk a szépségről. Szegény anyám! Nézem, ahogy naponta küzd velem az a nádszál asszony, alig bírja kicserélni a pelenkát alattam, és néha, mikor öltöztet, megáll a keze: csak néz rám, megsimogat és sírni kezd. Ilyenkor én is sírok, bár legtöbbször csak magamban, mert nem akarom megijeszteni. Attól félek, hogy belehalna a rémületbe, hiszen eddig bármit próbáltam csinálni, rögtön orvoshoz vittek.

A testvérem, Péter. Nagyon rendes fiú. Fiatalabb nálam három évvel. Sokat segít anyának, bevásárol, leviszi a szemetet, néha elmosogat. Azt mondja, azért csinálja, hogy nekem jobb legyen. De nekem teljesen mindegy, hogy mit csinál, azt sem bánnám, ha nem mosogatna. Péter néha dühös rám, mert miattam nem utazhatunk vonaton, miattam marad el a kirándulás néha, és mert szerinte csak velem törődik mindenki, holott valójában inkább sajnálnak engem. Mondjuk az igaz, ha rossz az idő, akkor anya nem tud sehová vinni. De szerintem nemcsak velem törődnek, hanem éppen hogy csak vele. Mindig megdicsérik, hogy milyen jól tanul, milyen ügyesen sportol, sakkozik. Nekem semmi ilyesmit nem mondanak. Szóval ezt meg akartam beszélni vele, de végül inkább nem mondtam semmit, úgysem értenénk egyet.

A minap, amikor gyógytornára mentünk, megakadt a tolószék első kereke, s én majdnem kiestem belőle, hiába voltam szíjjakkal lekötve. Anyám akkor is sírt; hihetetlen, hogy mennyi könnye van, szerintem ez nem normális. Persze káromkodott is, meg az Istent szidta, mintha a fennvaló tehetne arról, hogy kátyús a járda, vagy hogy nincs autónk. Apa azt mondja, hogy vesz majd egy kocsit, és akkor minden más lesz, de eddig még sosem vett. A gyógytorna jó dolog, többen járunk az intézménybe. Vannak vakok, akik bénák is; nekik sokkal rosszabb, mint nekem, hiszen én mindent látok. Az egyik vak lány, Éva különösen szép. A neve is nagyon szép, kár, hogy nem lát engem. Odajön hozzám, megérinti az arcomat, azt mondja, hogy ő az ujjaival néz. Mindenféléket mesél nekem az életéről, de én nem szoktam neki semmit mondani, mert talán megbántanám, vagy ő is megrémülne, mint anya, és akkor a barátságunknak vége lenne. Pedig én elmondanám neki, hogy milyenek a fák meg az ég, és elmagyaráznám neki a színeket. És ott van Ákos. Ákos tud járni, és lát. Beszélni is tud, csak kicsit furcsán ejti a szavakat, de én megértem, ahogy mindenki, aki többször találkozott vele. Azt mondják, hogy tanulni nem tud, de azt hiszem, hogy csak ennyi a baja. Nagyon vicces volt, mikor anya engem tolt a feljárón, Ákost pedig a nagymamája noszogatta, hogy lépjen rá a lépcsőre, de ő nem akart. Fél a lépcsőzéstől, a küszöbtől is, megy egy sereg más dologtól. Olyasmiktől, amik egy kicsit sem ártanak. Nevettem, persze csak magamban, mivel tudom, hogy senkit nem szabad kinevetni, mert az rosszulesik a másiknak. A mamája ölbe kapta, úgy hozta végig a lépcsőn, miközben a makacsságáért szidta szegényt. Szerintem Ákos is a barátom. Szóval a gyógytorna jó dolog, sok érdekeset látok és hallok. Anya ugyan nagyon unhatja már, folyamatosan beszél hozzám. Mindenről, néha gügyög is, mintha kisbaba lennék. Az eléggé zavar, de nem szólok, nem akarom megbántani.

Anyám vagány csaj, és nagyon megbízható. Bármikor ébren tud lenni, néha napokig nem alszik. Nem tudom, hogyan csinálja, még ha apa és Péter segítenek is neki, aludnia csak kellene. És sokat nevet, nagyon szeretem a csilingelő kacagását. Az olyan, mint amikor tavasszal sétálunk, és átmelegít a nap. Igen, leginkább a napmelegre hasonlít a nevetése. A barátaim és az anyáék ismerősei mind jó emberek, szeretek velük lenni. Az idegenekkel viszont hadilábon állok. Főként akkor szoktam dühöngeni, persze csak magamban, amikor bámulnak rám. Nem kérdeznek semmit, csak néznek. Főleg a gyerekek, de gyakran a felnőttek is. Ha odajönnének és kérdeznének bármit, anya mindenről mesélne nekik, mert szereti az embereket. Én persze nem szólnék semmit, csak nem érezném rosszul magam. Egy nő a gyerekével sétált, a kislány nyitott volt, de az anyukája elrántotta, és azt mondta, hogy ne nézzen engem, mert rosszat fog álmodni. Úgy tettünk, mintha nem hallottuk volna. De hallottuk. Anya is, ezt onnét tudom, hogy nem beszélt hozzám egy jó darabig.

Én nem láttam még magamat, a házunkban nincs tükör, csak a fürdőszobában, de az magasan van, ezért nem tudok belenézni. Évike, a vak lány, aki az arcomat tapogatja, azt mondta, hogy szerinte szép vagyok. Anya elvisz néha templomba. A tiszteletes szerint, aki a Bibliából olvas, az Isten szeret minket, és a maga képére formálta az embert. Szóval egyszer, amikor majd megszólalok, elmondom a gúnyolódóknak, hogy nem vagyok ijesztő, hiszen az Isten engem is a maga képére formált.

 

Forrás: www.irodalmijelen.hu