Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Kertész Dávid novellái

2018.01.02

kertesz-david-profil.jpg

 

Kertész Dávid valamikor a kilencvenes évek elején született Kárpátalján, ahol három település kipróbálása után végül is Beregszászott telepedett le. Iskoláit feltünés mentesen és lógásokkal tarkítva végezte, majd sikeresen elkerült minden olyan munkát ami jól mutatna egy írói önéletrajzban. Alapító tagja a Kovács Vilmos irodalmi társaságnak, valamint 2017 óta lelkes regrutája az Előretolt Helyőrség íróakadémiának is.

 

Írásait tekintve inkább fröccsnek nevezhetjük mint whiskynek, nem üt fejbe pár oldal után, de talán jól esik lehajtani belőle a nyári melegben vagy egy fárasztóbb nap után. Amennyiben a kedves olvasó ezzel egyetért, úgy e sorok írója szívesen fogadja, ha viszonzásul őt is az említett itallal jutalmazzák. Hölgy olvasók előnyben.

 

 

Sírrabló

 

Hat penny volt a ládányi jég ma délután. Megérte. A vasláda most is hideg odabentről. Szükség is van rá. A nőt reggel temették, majd egy napot feküdt a sírban, a doktor pedig külön kérte, hogy frissen szállítsam a szerveket, ezért meg kellett oldanom a hűtésüket. Ennél frissebbet csak akkor szerezhetett volna, ha egy elő emberből tépi ki.

Lezárom a ládát, elegyengetem a síron a földet, egy darabig gondolkodtam, hogy tegyem-e el az ékszereket, de úgy döntöttem nem éri meg. Egy nyaklánc, jegygyűrű, az is gyenge minőségű aranyból, pár fontot kapnék összesen, de olyan becsüst kellene hozzá találnom, aki nem kérdezősködik. Amióta az öreg Sheimannt elvitte a tüdőbaj még nem volt időm új ékszerészt találni.

Sétálhatnék az egyetemig, de nehéz a láda és fáradt vagyok. Kocsit fogadok, egyenesen a kollégiumnál tesz ki. A hátsó ajtóhoz megyek, a pincelejárat mellé. Az orvos már vár.

  • Kovac, örvendek, mindent elhozott, amit kértem?
  • Mindent doktor – válaszolom, kezet rázunk, közben kipakolok a dobozból – egy szív, bal tüdő, a sérült legutóbbi helyett, higgye el, ez nem dohányzott, és két borda, remélem a méret megfelelő lesz a csontvázhoz.
  • Majd a laborban összehasonlítom, de ránézésre jónak kel lennie. Mivel tartozik önnek a tudomány?
  • A belső szervekért a szokásos húsz font darabja, a csontok ára egyedi, tudja milyen nehéz lefeszíteni…
  • Azért a bordákat olcsóban is megszámíthatná, tudja, hogy az egyetem keretei is szűkösek.
  • Igen, de felkellett hozzá vágnom az egész testet, gerincnél letörni aztán a maradékot valahogy összehajtogatni. De régi üzletfelek vagyunk, legyen a kettő negyvenöt font.
  • Csodálatos! Tehát, összesen nyolcvanöt font és tizenhét penny, a sürgősségi díjjal, ha jól emlékszem.
  • Jól emlékszik doktor.

Kifizet, megemelem a kalapom és elköszönnék.

  • Kovac, volna még egy megrendelés, nehezebb munka, de jó volna egy héten belül megoldani.
  • Mire volna szükség?
  • Egy embrióra, minél fiatalabb, de azért már fejlődő, maximum két hónapos és legyen jó állapotban.
  • Problémás, de persze megoldható, mennyit szánna rá?
  • Nem tudom, milyen árral számolhatunk? Száz font talán?
  • Annyiért sajnos nem vállalhatom, keresnem kell egy terhes nőt, ki kell fizetnem azt aki, elhajtja a magzatot, még ha találok is viselős szajhát a szohóban ez legalább kétszáz font költség a részemről és akkor még nem is vettük szóba az én jutalékom. Egy friss, jó állapotú magzat legalább négyszáz font, de mondhatnék akár ötöt is. És előre kell kérnem az összeget, az említett kiadások miatt.
  • Megértem, de kérem, vegye figyelembe, hogy négyszáz font nagyon nagy pénz, a felét a költségekre oda tudom adni előlegben, de a többit csak akkor, ha már lesz mit felmutatnom az akadémiának.
  • Rendben, mit szól ehhez doktor, kétszáz most, háromszáz, ha elhoztam az árut.
  • Maguk lengyelek aztán tudnak alkudni, az imént csak négyszáz volt összesen. De legyen. Megegyeztünk.

Kiszámolja, a pénzt én pedig haza indulok, mára elég a munkából, holnap majd keresek valami viselős ribancot egy kocsmában és megoldjuk, a doktornak nem kel tudnia, hogy értek a magzat hajtáshoz, nekem is családom van, van helye annak a plusz százasnak. Az idősebb fiamat például éppen orvosira szánom, elképesztő pénzben van manapság.

Fáradtan érek haza, a kabátom és kalapom a fogasra akasztom. A gyerekek már alszanak, a feleségem még ébren van, kimosolyog a konyhából, jó asszony, talán mégis el kellett volna hoznom azt a nyakláncot ajándékba. Asztalhoz ülök. Ő megterít.

  • Kérsz egy kis bort? – kérdezi.
  • Inkább egy gint innék, hosszú nap volt.
  • Kifizetett az orvos – kérdezi, miközben tölt – vagy megint alkudozni akart?
  • Rendben fizetett, bár megpróbált alkudni, és kaptam egy új munkát.
  • Megint a laborban?
  • Igen, de gyerekjáték lesz.
  • El is kel a pénz.
  • Jól élünk.
  • Amiből négy száj jól él, abból öt szűkösen.
  • Hogy érted ezt?
  • Várandós vagyok Heinrich.

El akad a szavam a boldogságtól, végül megszólalok:

  • Azt hiszem spóroltál nekünk kétszáz fontot szívem.

 

 

 

Keresztes lovagok

 

 

Öt éve nem volt fehér karácsonyunk. Fogadok, ha otthon lennék, ma sem havazott volna. Nem vagyok otthon. Fél éve vagyok itt. Most megint járőrözünk. Gyalog, benzinre nincs pénz. Golyóálló mellényre nincs pénz. Lőszerre is alig. Megmondták, spóroljunk, csak akkor lőjünk, ha biztos a célpont. Akkor lövünk, de akkor már általában késő. Ezek a kurvák visszalőnek. Ott fekszik Vászja például, mellette két holló, akik éppen a szeméből zabálnak. Ma is feküdhetnék a helyén. Vagy ott vannak az aknák teszem azt. Rálépsz, és a tiszted azt siratja, hogy veled robbant a puskád, amit egy lembergi kölyöknek még egész nyugodtan kiadhattak volna.

Itt mindenki utál minket. Utálnak a mieink, mert magyarik vagyunk, utálnak a muszkák, mert banderisztyik vagyunk. Alibabáék - a csecsenek - egészen mások. Őket is mindenki utálja, de ők is utálnak mindenkit.

Otthon van egy asszony, meg két gyerek. Asszem már nem igazán várnak. Ezt abból tudom, hogy fél éve vagyok itt, az asszony meg két hónapos terhes. Sanyi írta facebookon. Nem válaszoltam.

Az asszonynak írtam. Látta.

Most, még mindig járőrözünk. A hajnali járat nem tért vissza és mi kint járőrözünk. Valahol a saját sírjukat ásatják velük.

Mielőtt idejöttem soha nem imádkoztam. Talán ideje elkezdeni. Legalább benne leszek az öt órás hírekben az IcTv-n.

 

 

Találkozások

 

Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy soha nem könnyű bemutatni valakit a szüleinknek. Ráadásul mindig van valami, ami tovább nehezíti a helyzetet. Esetemben például az, hogy anyám egy termékenység istennő, enyhén szólva magas elvárásokkal a gyermekei kapcsolatait illetően. Mindegy, ezen túl kell essek. Becsengetek.

- Szia mama.

- Szió, kávét?

Lefő a kávé, én hallgatok.

- Gyanús a csend, na, mondd, miért jöttél?

-Anya, megismerkedtem valakivel...

- Oh.

- És úgy érzem, ez most komoly, szeretném megkérni a kezét és örülnék, ha holnap találkoznátok.

- Drága fiam, minden eddiginél ugyan ezt mondtad.

- Ez most egészen más.

- Mint az a tündér?

- Komoly lett volna, ha nem fújod le diclophos-szal.

- Nem tehetek róla, bele ragadt a szúnyoghálóba és nem láttam rendesen.

- Akkor sem kellett volna lesprayzni.

- De mi van azzal a nimphával? Az is komoly volt?

- Későn jöttem rá, hogy a kecske szarvra bukik.

- Mint a nagybátyád. Fiam, lássuk be, nincs szerencséd az ilyenekkel. Ott volt a sellő is, aki miatt két hétig nem tudtam használni a fürdőkádat.

- Legalább megtanultam úszni.

- A kentaur?

- Nagyon sok közös volt bennünk.

- A rakshassza meg megette a macskámat.

- Egyedi a kultúrájuk, ez vele jár.

- Na és a kék szín hiperintelligens árnyalata, aki miatt át kellett festeni a nappalit?

- Ibolya tényleg komoly volt.

- Csak azért voltál vele ötven évig, mert lusta voltál meszelni.

- De ez most egészen más, tudom, hogy rá van szükségem.

- Megint egy valkír. Ugye nem megint egy valkír. A legutóbbi vert téged.

- Annak is megvolt a maga varázsa, de nem, nem valkír.

- Akkor törpe, tudtam -szinte elsírja magát - hát erre neveltelek?

- Mama, nem...

- Ez lett a vége, a fiam és egy törpe. Drágám én így is elfogadlak...de...

- Anya nem törpe!

- Akkor mi?

- Ember.

- Halandó?

- Halandó ember, és nőnemű.

- Biztos, hogy ne mutassalak be egy törpének?

 

 

Homines super omnes

 

 

Az invázió idején nem voltunk felkészülve. A galaxis nagyrészt benevolens népekkel van tele, ha vezetőink tudtak is valamit a földön kívüliekről, akkor is csupán ezeket ismerték. Az oktoidok azonban mások voltak, hódító természetű, ragadozó faj. Az első csatákat elvesztettük, szárazföldön támadtak, mert fel akarták használni a bolygót, mindig így tettek. A következményekre ők nem voltak felkészülve.

Egy olyan faj, ami elérte a csillagközi utazás technikai szintjét könnyedén elpusztíthatott volna minket, ha a háború egy egyszerűbb módszerét választja, azonban a szemtől szembeni küzdelemben senkinek sincs esélye az emberrel szemben.

Sokáig gyengének hittük magunkat, de az elmúlt harminc évben rájöttünk, hogy mi vagyunk a legerősebbek. Az ismert civilizációk közötti átlagban gyorsan szaporodunk, bolygónk körforgásához mérten fajtánk nőstényei képesek egy – sőt ikerszülések esetén több – utódot szülni, eközben pedig a hím nincs lekötve egyetlen párhoz, másokkal is képes szaporodni. Az invázió idején fajtánk fele – 4 milliárd ember – halt meg. Ma, harmincévnyi folyamatos háború után 15 milliárdan vagyunk. A többi intelligens létformához képest gyorsan gyógyulunk, a hegesedésnek hála komolyabb sebekből hetek alatt képesek vagyunk felépülni. Másokkal ellentétben nem halunk meg azonnal egy-egy végtag elvesztése után, szerveink “cserekompatibilisek” képesek vagyunk egyik emberből a másikba vért, sőt akár létfontosságú szerveket transzplantálni, ráadásul ehhez még az sem szükséges, hogy a donor életben legyen.

Az emésztésünk rendkívül hatásos, szinte bármit képesek vagyunk komolyabb károsodás nélkül elfogyasztani, az inváziót követő ’22-es éhínség során megszállóinkkal táplálkoztunk, ezt a szokást meg is tartottuk, sok más idegen lény is ínyencségnek számít étrendünkben.

Civilizációnk létrejötte óta folyamatos háborúban állunk önmagunkkal is. A legtöbb idegen civilizáció összetartásának és egységességének köszönhette fejlődését, mi ellentéteinknek, azonban az oktoid fenyegetésre képesek voltunk egyesülni a Zászlós vezetése alatt. A folytonos háború pedig taktikai tapasztalatokkal szolgált, ami máig hasznosnak bizonyult a harcok során.

A ránk törő oktoidokat három év alatt elűztük bolygónkról. Elloptuk technológiájukat és követni kezdtük őket.  Vissza a saját otthonukig. Nem vacakoltunk a planetáris offenzívákkal, ha egy kolónia ellenállt porig bombáztuk, örökre lakhatatlanná téve a bolygót. Ha valamit meg akartunk szerezni elvettük. Több civilizáció is egyesült, hogy szembe szálljon velünk. Esélyük sem volt. Offenzívánk brutális és hatásos voltát semmi és senki nem volt képes ellensúlyozni. A hangérzékeny szirének voltak az első, akik behódoltak, gyorsan felismertük, hogy egy hangosabb kiálltás megbénítja, sőt egyes esetekben azonnali őrületbe kergeti őket. A rabszolgáink lettek, jobban jártak, mint a tipexek. A feléjük küldött flottilla készlethiánnyal küszködött, így a bevett módszernek megfelelően megkezdtük elfogyasztani őket, ma már a régi Földön is tenyésztjük a fajt ízletes húsáért. Állatok, nem többek, Isten választott, önnön képére alkotott serege ellen esélyük sem volt.

Az oktoidok egyetlen elismerésre méltó tulajdonsága a kitartás. Harminc éve újra és újra vereségeket mérünk rájuk, de még nem omlottak össze, kitartanak, bár ezer sebből véreznek, míg mi egyre erősebbek leszünk.

Az S-322-es alanyt fél éve gyűjtöttem be. Képes velünk kommunikálni és mi is vele. Valamiféle főpapja a népének, pár az oktoid teokrácia meglehetősen zavaros politikai irányzat, nem egészen vagyunk tisztában egy pap vezetői szerepével.

Az erős fény bántja a látószerveit. Az összes reflektort ráirányíttatom:

  • Ha jól tudom a Proxima b-ről származol.
  • Zaarusz.
  • Hívd, ahogy akarod. Bolygókörüli pályára álltunk, gyere az ablakhoz, nézd meg.

Az ablakhoz lép, egészen közel hozzám. Az őrök rászegezik a fegyvereiket, pihenjt intek. Figyelem s-322-t, próbálok rájönni fajtáján milyen jelei vannak a szenvedésnek amint végig nézi, hogy szülőbolygójára, családjára, barátaira tíz ezer hidrogénbombát dobunk. Azt hiszem, látom rajta, látom rajta a szenvedést.

  • Holnap újabb üzenetet kapnak a vezetőitek, megadják magukat, vagy mind két megmaradt kolóniátok a hazád sorsára jut. Már így is kihalóban lévő faj vagytok. Ezután csak állatkertekben és farmokon marad belőletek, nem vagytok jók rabszolgának. Remélem, ezután megfontolják az ajánlatunkat.
  • Nem fogják.
  • Miért nem? Talán nem értelek titeket tisztán, nem szeretitek gyermekeitek, akár mi? Nem fontos számotokra népetek életben maradása? Talán mind meg akartok halni és eleve azért támadtatok ránk, mert tudtátok, hogy mi majd kiirtunk titeket?
  • Kalees megszabadít, megszabadít tőletek. Megszabadít tőled is, és pokolra küld, azért amit tettél. Eljön egy hajón, ami nem csillagok között jár, mert anyaga is csillag és kiirt titeket, a legnagyobb szükség óráján. Talán még ma.

Elmosolyodom. Hát ezért a kitartás. A vallási fanatizmus az emberiség számára is mindig fontos motiváció volt. Most is ez által gyűltünk közös zászló alá. Engem nem érdekel, csupán a motiváció, ami egy sereg élén mindig szükséges, és amit a hit kiválóan biztosít. Isten népe, az ő képére. Szinte megszokásból mondom. Az egyik őrhöz fordulok:

  • Connor, maga ugye katolikus?
  • Az vagyok uram.
  • Oldozza el az S-322-t és vezessen a kabinjába.
  • Uram?
  • Csinálja.
  • Parancs.

Eloldozza az oktoid összes végtagját, majd a kirendelt körletébe kísér.

  • Hagyjon magunkra. – mondom. Ő kivonul.
  • Látod azt? – kérdezem S-322-t egy feszületre mutatva. – Ő volt az én népem megváltója. Több mint kétezer éve a béke és a szeretet ígéretével jött hozzánk. Rajta keresztül minden jóra fordulhatott volna. Látod mit tettünk vele? Felszegeztük egy darab fára. Ha ezt tettük a saját megváltónkkal, mit gondolsz, mit teszünk a tieddel?