Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Lőrincz P. Gabriella: Káposztaföld gyermeke-novella

2017.12.25

lorincz-p-kis-kep.jpg

 

Lőrincz P. Gabriella (polgári néven: Zselicky Gabriella) 1982. március 23-án született, Beregszászon, ahol ma is él.

Első verseit 2008-ban közölte az Együtt folyóirat. 2009-ben jelent meg az első önálló kötete, Karcok címmel az Intermix Kiadó gondozásában. Szintén 2009. óta munkatársa a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézetnek (KMMI).

Írásai több anyaországi és külhoni folyóiratban is megjelennek. Az Ukrán Írószövetség Online nemzedék c. antológiájában nyolc ukrán nyelvre fordított versét szerepeltetik a szerkesztők.

2012-ben jelent meg második verseskötete, Fény-hiány címmel, szintén az Intermix Kiadó gondozásában.

Kárpátalján végzett kulturális tevékenységéért oklevéllel tüntetett ki az Anyanyelvi Konferencia. Az Együtt folyóirat Nívó Díját 2013-ban kapja meg. Tagja továbbá a Magyar Értelmiségiek Kulturális Közösségének és a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának. 2014-től a Magyar Írószövetség tagja, 2017-től az Erdélyi Magyar Írók Ligája és az Anyanyelvi Konferencia tagja.

2016-ban jelent meg a harmadik kötete, Szürke címmel, szintén az Intermix Kiadó gondozásában.

     2016-tól az Előretolt Helyőrség Íróakadémia mentora.

     2017-től Az előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója.

 

Káposztaföld gyermeke

 

Én, bizony isten, mindeddig azt hittem, hogy tojásból keltem ki, mint a kiscsirke. Úgy gondoltam, hogy üldögéltem egy kényelmes tojásban, aztán a kotlós, miközben a tojáson kotlott, fingott egy hatalmasat, a tojás megrepedt, én meg kimásztam. Mikor ezt elmondtam Mamának, azt mondta, hogy olyan hülye vagyok, amilyet a világ még nem látott. Mégsem bánom, hogy felhoztam neki ezt, mert így legalább megtudtam, hogy a káposztaföldön termettem. Mama épp kapálni ment, mikor valami nyivákolást hallott a közelből. Odafutott hát, és meglátott engem, a káposztaföld termését. Azt mondta, olyan ocsmány teremtés voltam, mint most, csak még nyivákoltam is. Ott akart hagyni, a földön, de mikor elfordult tőlem, rálépett a ledobott kapára, s az igencsak jól fejen kólintotta. Ezt égi jelnek vette. Megijedt az Isten haragjától, úgyhogy hazavitt. Gyakran emlegette azt a napot. Olyankor azt is mondta, „hogy fojtott vón’ meg a bába a köldökzsinórral”. Én nem tudom, ki lehet a bába, biztos egy káposztaföldi munkásasszony. Gyakran nem értettem, hogy Mama miket beszél.

Süldő koromban cselédnek szegődtem. Nem volt túl messze a nagyságosék portája, szabadnapokon hazamentem Mamához. Vittem neki a béremet, mert nekem meg volt mindenem, még több is annál. Mikor meglátogattam, elmondtam neki, hogy most már tudom, milyen jó életem is volt őmellette. Elnéztem a szerencsétlen úri leánykákat, hát azoknak szenvedés az életük. Naponta többször is meggereblyézték a hajukat, úgy kefélték őket, ahogyan a lovat szokták, nyűtték ki a hajszálaikat, rettenetes lehetett. Egyszer nekem is felkínáltak egy ilyen gerebenezést, de inkább elszaladtam, mert a fejem nem arra való, hogy rángassák.

Mama szerint nem fogok kelleni senkinek, mert rút vagyok, szeplős és kócos. Azt mondta, hogy eszem is annyi van, mint a tyúknak. De minek is kellene nekem több? A tyúk is teszi a dolgát, én is. Meg hát minek is kellenék én bárkinek, nagyon jó életem van, ahogy van. Azt mondta Mama, hogy úgy vicsorítok, mint a juhpina tavasszal. Ezt sem igazán értettem, mert úgy mondta, hogy „jupina”. Később rájöttem, hogy a birkáról beszél, de hogy minek vicsoríthat a pinája tavasszal… Azt is mondta a Mama, hogy rövid az agyam. Szerintem ez volt a legviccesebb dolog. Kacagtam is, amíg hozzám nem vágta a papucsát.

Egyszer csak Mama beteg lett, és meghalt. Sipákoló vénasszonyok ölelgettek-csókolgattak a temetéskor, mondogatták, hogy mi lesz ezzel a szegény félnótással. Nem tudom, hogy ki lehet az, akinek csak egy fél nótája van, én nem ismerek ilyet. Azóta minden vasárnap járnom kell a temetőre, Mamához, mert azt ígérte, hogy ha nem megyek minden vasárnap a sírjához, ő visszajön, és elkalapál. Bár nem tudom, ez hogyan lehetséges, mikor úgy leszögezték a koporsóját, hogy úgy nézett ki, mint egy sündisznó kifordítva. De mivel soha nem hazudott nekem, én ezt is elhiszem neki.

Amúgy semmi nem változott. Elmondok Mamának mindent, csak ő már nem válaszol olyan vicceseket nekem. Ezért magamnak mondogatok olyan dolgokat, amiket Mama mondott nekem. Ha tükörbe nézek, azt mondom, hogy olyan vagyok, mint a cseppentett tökvirág. Egyszer a szomszédasszony meghallotta, hogy ezt mondom, miközben a közeli tó vizében bámultam magam. Nagyot nyerített a vén dög. Nem értettem, hogy mi tetszik neki ennyire, erre azt mondta, hogy a cseppentett tökvirág a férfiak lomposából csepeg. Na, én ennél nagyobb butaságot nem hallottam még.

Nemrég olyan bánat ért, mint soha. A gazdáék elköltöztek, s engem egymagamra hagytak. A szomszéd vénasszony, olyan Mama korú lehet, megkért egy másik módos embert, hadd cselédkedjek nála, a gazdaságban, koszt és kvártély fejében. Szívesen mentem, ganéztam, kapáltam, mindent csináltam, amit kellett. Lakhatásra ugyan nem volt szükségem, de szívesebben maradtam éjjelre az új gazda szénás óljában, mint a Mamától örökölt kis vályogpalotámban, mert jobban éreztem magam, s már pirkadatkor végezhettem a dolgomat. Egyszer a gazda fia bejött hozzám. Állt szerencsétlen, és sokáig méregetett. Aztán odajött, és olyat mondott, mint még senki. Azt, hogy szép lennék, ha nem lennék ilyen csúnya. Nekem ilyen kedveset még senki sem mondott. Aztán felhajtotta a szoknyámat, simogatott, elkapta a csecsemet is. Olyan volt, mintha hangyák csípnék az egész testemet. Majd háttal vett maga elé, és a lábam közé tolakodott. Fájt egy kicsit, de azt mondta, hogy kussoljak, így befogtam a számat, mert ki tudja, mit tehet velem. Aztán vagy ötször-hatszor lökött rajtam, nyögdécselt, végül abbahagyta. Mikor vérezni kezdtem, úgy szájba akartam vágni, hogy az Istent vacsorán érje. Ezek után csak lesütött szemmel jártam, pedig nem tettem semmi rosszat. Néha még bejött hozzám az uracska, löködni akart mindig. Hagytam neki, mert nekem nem fájt, neki meg, ha jó, miért ne hagytam volna. Bár azt mondta, hogy erről soha nem beszélhetek senkinek, és én nem is beszéltem, még Mamának sem mondtam el. Pedig neki mindent megvallok, mint a papnak, s még jobban is.

Vasárnap lett megint, elindultam a temetőre Mamához. Már jó sok ideje meghalt, de hát a halál ilyen, ha menni kell, hát menni kell. Biztosan én is hamar meg fogok halni. Már vagy három hónapja, hogy elmaradt a havi bajom. Amikor először volt nekem, sírva mondtam el Mamának, hogy véres a lábam köze. Mama jól felpofozott, pedig biz’ isten, én semmit nem csináltam, magától lett olyan, mint ahogy magától is szőrösödött meg. Szóval felképelt, és azt mondta, hogy most már nagyjány vagyok, oszt vigyázzak, hogy fel ne csináljanak. Erről nem is beszéltünk többet. Ha hirtelen vérezni kezdtem, mentem Mamához, adott nekem rongyot, hogy tartsam a lábam között. Mondta, cseréljem, s mosakodjak sürvebben, pedig minden szerdán és szombaton mosakodtam, rendesen. Úgy döntöttem, ha így marad tovább, és nem jön meg a bajom, én elmondom Mamának. Csak azért, hogy készüljön arra, megint mellette leszek. Már biztosan meg sem ismerne. Megnőttem, híztam is, és a nagyságos asszony egy madzaggal összekötötte a hajamat, mikor hozzájuk kerültem, azóta úgy viselem. Mondták is a szobás cselédek, hogy olyan vagyok, mint az úri kisasszonyok.

Nőni kezdett a hasam, meg forgolódott a belem, mintha fingani kellene, mostanra olyan lettem, mint aki megevett egy egész görögdinnyét. A csecsem is megnőtt, és fáj is. A gazda felesége elzavart maguktól, azóta otthon lakok, Mama házában. Nem értettem, miért küldtek el, hiszen a munkámmal mindig meg voltak elégedve. A szomszéd vénasszony mindennap hoz nekem puliszkát. Az egyik alkalommal, mikor jött, azt mondta nekem, hogy engem bizony felcsináltak. Eszembe jutott Mama. Biztosan, valóban felcsináltak. Bár nem tudom, hogy történhetett. Mindenesetre nem foglalkoztam vele. Megvoltam, mint annak előtte, csak nőtt a hasam. Készültem hát meghalni. Egyik vasárnap, épp igyekeztem Mamához, a falu végén járhattam, mikor behugyoztam. Velem bizony ilyen még nem történt. Aztán hirtelen görcs rántott össze, és olyan fájdalmat éreztem, mint még senki ember fia. Alig bírtam a temető kerítéséig elérni. Abba kapaszkodva nyüszítettem. Elvonszoltam magam Mama sírjához. Tudtam, hogy meghalok. És azt is, hogy halálomban is szeret az Isten, hiszen azzal sem lesz gondja senkinek, hogy ide elhozzon. Csak kikaparják a Mama sírját, beletesznek, és rám hordják a földet. A sír mellé ültem, a kerítésnek dőltem, és a fájdalomtól elájultam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire magamhoz tértem. Gondoltam, hogy már a Mennyek országában vagyok… Hát mi a rosseb? Az egész rongyom csupa vér, összecsináltam magam és lucskos voltam. Egy pulya visított a lábam között véresen, zsírosan. Olyan ocsmány teremtés volt és annyira hangos, amilyet én még sosem láttam. Hogy az ördögbe került ez ide? Mama rakta volna ide, a lábam közé? A pulya ordított, én meg kétségbeestem, mit csináljak vele? A bokámig véres voltam, a csecsem is levedzett. Lehet, hogy mégis meghaltam, és a Pokolban vagyok? Miért lett ez velem? Arra gondoltam, hogy kiásom Mama sírját, és mellé fekszem, úgy hátha a Mennyországba kerülök.

Rám sötétedett. A kölök ikegett, majd elhallgatott. Letéptem a ruhámból egy darabot, és beletekertem. Alig bírtam járni. Nagyon féltem. Mama nem szólt. Nem is értem, hogy miért hallgatott, nem érdekli, hogy milyen keserves most nekem? Rángattam a hajamat, vertem a fejemet a mama sírkeresztjébe, míg véres nem lett. Megráztam a kis visító ördögöt. A bömbölése széttépte a fejemet, hiába szorítottam a kezemet a fülemre, akkor is hallottam a vércsehangot. Mihez kezdjek vele?

És akkor egyszerre világos lett. Olyan, mint egy tavaszi hajnal, pedig éjszaka volt. Megszűnt a visítás, és a sajgásnak is vége lett. Búzavirág színe volt az éjszakának, és olyan illata a temetőnek, mint lóherekaszálás után a földnek. Levetettem a kardigánom, belecsavartam a pulyát, és elindultam. Már mindent értettem. A pulyát a káposztaföldre kell vinnem. Engem is ott talált a Mama. A jó Mamák ott kerülnek. Ezt a kis szerencsétlent rossz helyen tette le valaki.