Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Marcsák Gergely versei

2017.11.23

marcsak-profilkkep.jpg

 

Marcsák Gergely 1990-ben született Kárpátalján, Kincseshomokon. Az Ungvári Nemzeti Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. 2012 és 2016 között az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskola pedagógusa volt. Jelenleg a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskolájának PhD-hallgatója.

Első versei 2010-ben jelentek meg az Együtt folyóiratban, azóta közölte írásait a Napút, a Partium, a Helikon és Magyar Napló. Műveit beválogatták a Szárnypróba (2013) és a Különjárat (2016) című antológiákba. A versek mellett rövidprózákat ír. A beregszászi Kovács Vilmos Irodalmi Társaság alapító tagja, 2017-től alelnöke. A budapesti Előretolt Helyőrség Íróakadémia pályakezdő hallgatója. Irodalmi elismerés: Együtt nívódíj (2017).

 

A vonatokról

 

A felsővezetékben Isten lakik

– mesélte főpályamester dédnagyapám.

És mikor elérte a halál

szeretett ungvári pályaudvarán,

ő maga is elnyújtózott

az örök vágányok felett.

Galíciában sebzett lelke

a váltóárammal kiegyezett.

 

*

 

Egyes járatokról nem szól a menetrend.

Éjszaka jönnek a Beszkidek felől,

ahol monarchiás, szűk alagutakra

a Keleti-Kárpátok fenyvese dől.

Itt várják őket, kik már élni nem szeretnek,

és útra kelnek, mint az őseik.

A Latorca-hídon elvesznek a ködben,

s Csapra már csak a mozdony érkezik.

 

*

 

Egy apa a műszakra indulva

a sötét hajnalban rossz vonatra szállt.

Míg álmodó lányaira gondolt,

utastársává fogadta a halált.

 

 

az első napon

 

minden slukkodba beleremegtem

míg szádon meg nem halt a dohány

és szerettem volna nikotingőz lenni

az Ung-parton aznap délután

 

és nem tudtam másra figyelni

utólag már mondandód sem rémlett

mert a pontból hol összeért vállunk

elárasztott a vég nélküli élet

 

a sétány virágai nyakadba

bújtak és bódultan illatától

fel sem tűnt hogy körbezár minket

a jéggel verő tavaszi zápor

 

Kaland

 

jáde-hold ül pihenni a hegyre

álmok borzolnak vizek menti nádat

szellemek járnak a szentélyben és egyre

mormolnak régi sintó imákat

 

madár az ágra hintázni jár

víztükörben lapul a csillagos ég

papírfalakon ki ajtót talál

nem szeretne elszunnyadni még

 

a járdaköveken új életre kel

a sötétben hullott szakura-bogyó

libbenve mentás illatot lehel

egy selyemtestű piros kimonó

 

ráncából lesz a padló legszebb éke

ha két árny hajnaltájt titkon összenő

a szétbomló konty vánkosra dől végre

s a látványtól elpirul az éppen felkelő

 

Örök fogság

 

Rögökbe meredő bordáid közé

a lélek immár örökre befagyott.

Hogy a végtelennek kezdőpontja van,

te, ki odahaltál, tanúsíthatod.

Esendő elménk nem foghatja még fel:

magányod hosszabb, mint az emlékezet,

és hosszabb, mint a népek földi útja,

mely egyenest a pusztuláshoz vezet.

Nem vagy lángoszlop, sem vádló maradvány,

rossz szónoklatban történelmi példa,

csak porladó csontváz, befagyott lélek,

mi hazavágy, de sosem érhet célba.

S ha Isten egyszer Baskírföldön járna,

és rácsodálkozna, hogy ki fekszik itt,

meséld el neki, mondd, hogy megtalálta

végre az utolsó kárpátaljait.