Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Molnár Mária:Egy sosem hallott sikoly-novella

2017.12.02

molnar-maria-profilkep.jpg

 

Molnár Mária 1989-ben született Budapesten.A művészeti szakközépiskola elvégzése után letette a festmény becsüsi, majd bolti eladói szakvizsgát. Kevés szabadidejében rajzol, fest, novellákat, esszéket ír. Jelenleg egy nagyszabású trilogián dolgozik.

 

Mottói:

Lásd a világot egy homokszemben,

A mennyországot kis virágban,

Őrizd a végtelent két kezedben,

Az örökkévalót egy órában.

William Blake

 

"A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!"

Edgar Allan Poe: A Holló (részlet)
Fordította: Tóth Árpád

 

 

 

 

 

 

Egy sosem hallott sikoly

 

Sokan nem szeretik az őszt.
Legtöbbször az elmúlást, a halál kezdetét látják benne, ahogy a kopaszodó fákat figyelik. Valószínű, hogy ilyen formában képzelik el a tragikus véget; megszületnek, felnőnek, megöregszenek és hopp! Egyszercsak "The End".
Én imádom nézni az ezernyi színskálában játszó faleveleket. Megváltoznak a fények, az illatok, az egész természet.
A tél inkább fakó, rideg. A tavasz émelyítően negédes a pasztellszín rügyeivel. A nyár annyiban különbözik ettől, hogy valamelyest mélyülnek a tavasz színei. Az ősz viszont... egészen más.
A legjobban mégis az ünnepeket szeretem. Halloween, Mindenszentek és a Halottak napja.
Mondjuk ez nem teljesen igaz. A Halottak napja nálunk olyan, mint ha az emberek lelkiismeretére találták volna ki. Mindenki szörnyű, néma gyásszal kimegy a temetőbe, letesznek felmenőik sírjára egy-egy szál virágot, esetleg koszorút, vagy ha nagyon nagy a bűntudatuk, amiért egész évben nem látogatták meg az adott rokont, még egy mécses is belefér. Ha mindez meg volt, rohannak ki a temetőből fogadkozva, hogy jövőre gyakrabban jönnek, amit megint csak háborgó lelkiismeretük megnyugtatása érdekében ígérnek meg.
Szerintem a halottainknak tisztelettel, és nem üres ígéretekkel tartozunk, ha temetőbe megyünk.
Rendszerint évente három-négy alkalommal látogatok el halott családtagjaimhoz. Hogy miért? Több okból.
Egyrészt ha én nem teszem, élő rokonaim nem teszik meg helyettem, másrészt ősszel a legszebb, és a fővárosban az egyetlen olyan hely, ahol igazi csend van. Egyedül lehet az ember a saját gondolataival anélkül, hogy bárki megdorgálná, vagy elítélné érte.
Most, Halottak napján én is beléptem a temetőbe. Rengetegen jöttek és ilyenkor szerencsére a nyitvatartás is kitolódik jóval sötétedés utánig.
Bevásároltam mécsesből és virágból rendesen, alig fért el a kezemben. Na, nem azért, hogy mind a családtagjaimnak vigyem.
Furcsa és meglepő szokásom, hogy nemcsak szeretteimnek vásárolok. Sokszor elszorul a szívem, amikor olyan sírkövet látok, amit senki nem gondoz. Mintha senkinek sem lenne fontos, aki - ki tudja mióta - ott nyugszik.
Az egyik kedvenc íróm fogalmazta meg talán a legjobban:
" A halál az, amikor véget ér a fájdalom és kezdődik az emlékezés."
Bár akármennyire is romantikusan hangzik, azért ez nincs teljesen így.
Vannak, akik senkinek sem hiányoznak, mert a sorsuk épp úgy alakult.
De vannak olyanok is, akikre jobb lenne nem emlékezni.
Mivel elég későn jöttem csak ki, láttam a hatalmas fák ágai közt lassanként lenyugvó nap narancsszínben izzó fényét, miközben rokonaim sírjait kerestem. Szerettem volna még világosban kiérni a temetőből.
Na, nem azért, mintha félnék a sötétségtől, de a legbátrabbak sem éreznék jól magukat egy olyan helyen, ahol az utcai lámpák nem égnek éjszaka és csak a holtak csontjai veszik őket körül némán.
Az egyik családtagom sírja nagyon messzire esett a temető főkapujától, ám nem szívesen hagytam volna el úgy ezt a nekropoliszt, hogy nála ne tettem volna tiszteletem; így végül elindultam hátam mögött a lefelé araszoló nap utolsó sugarainak fényénél.
Hosszú időbe telt, mire a félhomályban megtaláltam a keresett parcellát. Miután megleltem a megfelelő fejfát, finoman letisztogattam az elszáradt falevelektől és a már rég elhervadt virágoktól, amiket még tavasszal tettem a kővázába. Friss vizet locsoltam bele, majd új csokrot raktam a régi helyébe. Végül egy mécsest gyújtottam, amit az erre a célra emelt tartóba tettem, hogy az egyre erősödő szél el ne oltsa az életéért küzdő aprócska lángot.
Pár pillanatig megbűvölve figyeltem a táncot járó fényecskét, majd amikor már biztosan állt, az égre emeltem a tekintetem.
Bekövetkezett, amitől tartottam.
A hold sápadtan kacsintott ki a sötét felhők függönyének rejtekéből, mint egy kíváncsi kisgyermek. Ideje volt indulni.
Kellemes ütemben lépkedtem vissza a kitaposott ösvényre. Ismertem a járást, de az el-elbújó holdfény megnehezítette a dolgomat, ezért a mobilommal igyekeztem világítani.
A fák közt fájdalmasan kezdett sírni a szél, a levegő pedig hirtelen csontig érezhetően lehűlt.
Fél óra is eltelt, azonban a főkapuhoz vezető beton utat még nem értem el.
Rossz irányba fordultam volna?
A síri némaságot egy kellemes hang törte meg. Nem ismertem fel azonnal; egy régi dalt dúdolt valaki.
Ahogy jobban körülnéztem egy alakot pillantottam meg tőlem úgy öt sor sírhely távolságból. Magas volt, jóval magasabb, mint én és egy pislákoló zöld lámpát tartott maga mellett a kezében. Fejét a hidegtől kapucnival védte, így az arcát végképp nem láttam.
Ösztönösen elindultam felé.
" Biztosan az őr az. Ha valaki, hát ő megtudja mondani, merre menjek tovább." - gondoltam, miközben nem messze tőle megálltam.
- Uram! - szólítottam meg, ám úgy tűnt nem hallotta. - Uram! Elnézést, de tudna nekem segíteni, hogy merre találom a főkaput?
Már éppen melléléptem, amikor megértettem, miért nem válaszolt...

Az alak csupán egy családi sír kőből faragott őre volt.
"Remek. Itt szólongatok éjnek évadján egy szobrot." - morgolódtam magamban. Miután befejeztem a bosszankodást, nyugtalanító érzéseim támadtak.
Ami először feltűnt, hogy abszolút ismeretlen helyen kóborlok, mert erre a csuklyás őrszoborra biztosan emlékeztem volna, ha korábban látom.
Váratlanul a mobilom keservesen felsípolt, ami a legenyhébb kifejezéssel élve is a frászt hozta rám egy pillanatra. Balszerencsémre lemerülő félben volt.
"Nah, a létező legjobbkor!"
Elsötétült a képernyő, így szégyellve, de ahogy zsebre tettem a hasznavehetetlen készüléket, az őrhöz léptem, hogy kivegyem a kovácsoltvasból készült lámpást a kezéből. Nem volt nehéz, a lelkiismeretem viszont azonnal vészriadót fújt, amiért elvettem. Mentségemre szóljon, hogy messze az egyetlen fényforrás volt a közelemben. Azzal nyugtáztam a dolgot, hogy amint elérem a főkaput, az első dolgom lesz leadni a temetői gondnoknak.
Bár elég idétlen helyzetbe keverem ezzel magamat, de így tisztességes.
A hold végleg elbújt a sűrűsödő fekete felhők szoknyája mögé, így a lidérces gyertyaláng a kezemben soványan, de segített nehogy óvatlanul elbukjak az ösvényt ölelő fák kígyóként tekergőző gyökereiben.
Sok idő telt el.
Minden újabb lépésemmel feszélyezettebbé vált a hangulatom; egyre jobban idegesített az engem körül vevő sötétség. Hiába pásztáztam át a sírköveket, egyik sem volt ismerős. Túl régiek és túl gondozatlanok voltak.
Ráadásul valahányszor új irányba indultam, mindig annál a nyavalyás csuklyás szobornál kötöttem ki.
Már negyedjére léptem a talapzatához. Fortyogtam a dühtől, de jobbnak láttam, ha pihenek egy keveset, hogy gyorsan kiszellőzzön a fejem. Leültem a sírbolt mellett kiépített padra, szorosan magam mellett tartva a kölcsönvett fényforrást. Alig pislákolt már a benne égő mécses.
Ahogy próbáltam összeszedni a gondolataimat, belém hasított valami.
A csuklyás őrzőre hittem azt, hogy ő dúdolta azt a bosszantóan ismerős dalt, de a szobrok erre ugye képtelenek... és maguktól sem gyújtják meg a kezükben lévő lámpásokat...
Azonnal felpattantam és a gyenge fényénél a sírokat és környező fákat figyeltem. Nem messze tőlem egy árnyék suhant el. Egy ember nagyságú árnyék.
A következő pillanatban megint hallottam. Ezúttal viszont sokkal közelebbről.
Éreztem, ahogy az ereimben jéggé fagyott a vér.
Az összes idegszálam ordítani tudott volna a félelemtől. A dallam egyre dühödtebb, egyre torzabb és hamisabb lett, minél közelebb ért. Szinte már sivító volt, akár egy rossz frekvenciahang a rádióban. Hasogatta a dobhártyámat.
Ösztönösen futni kezdtem a lámpával a kezemben.
Nem érdekelt hova, csak arra tudtam koncentrálni, hogy inam szakadttából rohanjak tőle messzire. Az az átkozott dallam!
Annyira megrémültem, hogy nem figyeltem eléggé, és az egyik fa vastag gyökerébe csavarodott a lábam. A kezemből kirepült a lámpa; hangos csattanással millió apró darabra robbant szét az üvegbúra közvetlen az arcom előtt...
Meleget éreztem a homlokomon. Mintha szilánkok hasogatták volna a bőrömet.
A hátamon feküdtem. Kiakartam nyitni a szememet, mert nem láttam semmit, csak mélységes sötétséget. Pedig tudom, hogy nyitva volt...
Megpróbáltam felülni, de a fejem ismét koppant valamin.
Kinyújtottam a kezem; sima mégis durva felületet simítottak az ujjaim, ahogy vakon tapogatóztam magam körül.
Mégis mi az a szag?! Szinte fojtogatóan édeskés, és sár és... vér?!
Nem, az nem lehet! Mi ez az egész?! Miért nem bírok megmozdulni?!! Istenem, ez a szag!
Megakadtam valamiben. Kemény volt és mozdulatlan, de... Egy ruha... egy aszott kéz...
Szentséges isten...
Torkom szakadttából ordítottam. A szívem úgy pumpálta a vért az agyamba, hogy azt hittem, szétpattan a nyakamban az ütőér. Undorodva menekültem attól a valamitől, amennyire bírtam, nehogy hozzáérjek. Hiába küzdöttem, fájt a térdem, az öklöm.
Roppant a csont. Éreztem.
Be vagyok zárva! BE-VAGYOK-ZÁRVA!!!
Úristen, tényleg bezárt! De nem, nem egyszerűen bezárt; eltemetett!
Befalazott, mint a hullát mellettem!!!
Megőrülök!!! Nincs! Innen nincs kiút!!! Nem akarom!!!! NEM AKAROK MEGHALNI!!!
Megint hallom...
Megint...
Az a dallam... de, az utolsó levegőmmel is...
Hátha lesz, aki meghallja...
Hátha lesz, aki emlékszik rám... és nekem is hoz virágot...