Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Shrek Tímea letaglózó erejű novellái

2017.12.12

mla_5280.jpg

 

Shrek Tímea 1989-ben született Beregszászon.

2013-ban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. 2009-től a Beregszászi 7. Számú Általános Iskola szervező pedagógusa és magyar tanára, ahol csak kisebbségi (roma) gyermekek oktatásával foglalkozik.

A beregszászi székhelyű Kovács Vilmos Irodalmi Társaság alapító tagja, 2014-től rendszeresen publikál a kárpátaljai Együtt című irodalmi és művészeti folyóiratban, valamint novelláit közölte az Irodalmi Szemle, a Napút, a  Partium, a Helikon, a Somogy, a Kárpátaljai Hírmondó, a Szózat ). Kisprózákat és novellákat ír, közel áll hozzá a szociográfia.

2016-ban az Ukrajnai Kulturális Minisztérium által meghirdetett Kárpátaljai dialógusok című rövidpróza pályázat első helyezettje. Novelláit fordították ukrán nyelvre, valamint Ferdinandy György, író, költő szintén fordított műveiből, portugálra.

2016-ban sikeresen elnyerte a Nemzeti Kulturális Alap által meghirdetett Gion Nándor ösztöndíjat, jelenleg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagja.

 

Koldusok

Megjelent: Irodalmi Szemle,2016/2,47-48 old.

 

Reggelre fehér lett minden odakint. Csak cigiért indultam le a kisboltba, majd annyira elkalandoztam a gondolataimban, hogy a város központjában találtam magam. Adventi vásár volt, a főtér tele sátorral, kézművesekkel, kirakodóvásárral.  Borvidékhez méltóan a helyi termelők sem maradtak otthon. Találkozás néhány ismerőssel, pohár, pálinka, koccintás. Ez lett belőle.

Az egyik árus előtt valaki megrángatta a hátizsákom. Hátrafordulva láttam, hogy két koszos cigánygyerek nyújtja felém a markát. Azonnal felismertem őket. Megtorpantak, lesütötték a fejüket és elfordultak. Távolabb láttam, hogy anyjuk szigorúan néz rájuk és ököllel integet. A kisebbik visszafordult, kezét előre nyújtotta és halkan elmormolta a már jól betanult ukrán szöveget.

***

Reggel fél nyolc. Becsengettek. Az iskola folyosója üres volt. Kiléptem a tanári ajtaján, majd megszólalt a bejárati csengő. egy idősebb, jól öltözött asszony állt ott két fiúval. Ukránul kezdett el makogni, az igazgatónőt kereste. Készségesen indultam az irodába, s szóltam neki, hogy egy szülő szeretné, ha fogadná. Néhány perc múlva egy magyar és egy ukrán olvasókönyvet kért tőlem, a gyerekek tudását ellenőrizte. Magyarul köszönni sem tudtak, de az ukrán jól ment nekik. A főnök azt tanácsolta az asszonynak, hogy a városvégi internátusban próbálkozzon, hiszen ez magyar iskola, nehéz lesz a fiúknak itt. A nő erősködött, s elmondta, hogy ott már járt. Onnan ide küldték, mert a lakhelyüknek megfelelően ez az iskola felel meg nekik  a tanuláshoz.

Az igazgatóhoz fordultam és megkérdeztem:

  • Honnan jöttek?
  • Perecsenyből, a gyermekotthonból.
  • Ide költöztek?
  • Itt is laktak.
  • Akkor hogyan kerültek a gyerekek oda?
  • Majd a papírból kiderül.

A két fiú maradt, az anya elment. Attól a naptól kezdve sohasem hiányoztak. Jól felszerelkezve, tisztán jelentek meg a tanórákon.

Néhány nap múlva az anya ismét a folyosón állt.

  • Meghoztam a papírt. – szólt hozzám

Kivettem a kezéből, elolvastam, majd visszaadtam . Gyors léptekkel az irodába mentem, az asszony követett. Az igazgató is átnézte a dokumentumot, kicsit töprengett, majd azt mondta:

  • Muszáj felvennünk.
  • Tudom. – válaszoltam.

 

  •  

 

Hónapokkal később egy beszélgetésre lettem figyelmes az osztályban.

  • Oszt milyen vót Perecsenybe?
  • Rossz.
  • Minek?
  • Mert csak.
  • Bántottak?
  • Igen.
  • Kik, a pulyák?
  • Nem.
  • Hát akkó?
  • A tanárok.
  • Oszt mé?
  • Me csak.
  • Há csak vót mijér!
  • Nem. Csak, ha rossz kedvük vót.
  • Mivel ütöttek?
  • Botokkal meg szíjjal.
  • És minek vótatok ott?
  • Me nem vót más.
  • Há anyád, meg apád hon vót?
  • Mindegy.
  • Monygyad má!
  • Nincs apám.
  • És anyád?
  • Csurmában.
  • Lopott?
  • Nem. De hagyjá má, jó?
  • De monygyad má, minek vót ott?
  • Me megöltük apámat. Most má békén hagysz?

 

Anyu

Megjelent: Együtt,2016/3,7-8 old.

 

Tegnap kádba fulladtam. Éreztem, ahogyan az orrlyukaimon keresztül a tüdőmbe áramlik a víz. Nem tettem a halál ellen semmit, arra gondoltam, hogy ez már egyszer megtörtént, még gyerekkoromban. Vártam. Láttam magamat, azt a barna, hosszú hajú kislányt, akinek az ápoló nem találja a felkarján a vénát. Azt is, ahogyan anyám visszafojtja a zokogását és apámat is hallottam üvölteni.

  •  Csináljon már valamit!

Kezemből forróság terjedt szét az egész testemben, ugyanaz a beteg, lázas kislány lettem.

Az injekcióstű a vénámban maradt, amíg a fehérköpenyes újabb adag gyógyszert szívott fel az ampullából, aztán sírni kezdtem. A tenyerembe meleg vér folyt. Megrémültem, apám megint üvöltözött, anyám már hangosan sírt.

  •  Nem lesz baj.  – szóltam elcsukló hangon, bezártam a szemem és lejjebb csúsztam a fotelban.

Amikor magamhoz tértem, anyám az ágy lábánál térdelt és imádkozott. Hallottam minden szavát.

  •  Istenem, könyörgök, ne vedd el tőlem a gyermekemet, hiszen oly nehezen adtad.
  •  Anyu… – szóltam közbe – …hányni kell.

Nem érkezett lavórt hozni, az ágyra hánytam. Pirosat, sűrűt.

  •  Ne haragudj.

Megtörölte a számat, az ölébe vett, magához szorított és sírt.

  •  Anyu, meg fogok halni?
  •  Nem gyermekem, csak nagyon lázas vagy.
  •  Anyu, de én meg fogok halni. Melegem van, levegőt sem kapok.

Újabb hányás tört rám, anyám pokrócba tekert és az udvarra vitt. Esett a hó. A ház előtt ott állt a fenyőfa, apu aznap vette. Már nem volt melegem, elaludtam.

Hallottam a mentő szirénáját, láttam fehér köpenyben felettem állni egy alakot. Mozdulni nem tudtam.

  •  Jobb neki itthon meghalni.  – mondta orosz akcentussal, aztán csapódott az ajtó, én megint hánytam, vas-ízűt, az orromon keresztül is, aztán pokróc, hideg, hánytam, bennakadt, anyám lenyúlt a torkomon, kihúzta. Aludtam.

Sziréna. Orvos. Pattan a véna. Vas-szag. Meleg. Hánytam, véreset. Dobogás. Apám befogta a lovakat a szekér elé. Emelkedtem, mentünk. Anyám sírt, rám csorgott a fagyos könnye.

  •  Anyu…

Gyógyszerszag. Apám segítségért kiabál, anyu zokog. Apu a karjaiban tart, szinte üvölt.

  •  Ne hagyják meghalni a lányomat!

Elmosódott fehérköpenyesek jöttek, elvettek apámtól, a hajam nehéz volt és büdös, lehánytam. Messziről hallottam még apámat ordítani, anyám sírt.

Fény. Hideg. Megint fehér alakok nyüzsögtek körülöttem. Kétoldali vizes tüdőgyulladás, mondta valaki. Tűket szúrtak belém, elmosódott a szürke plafon, elaludtam.

Hideg. A hajam vizes, nehéz. Kimásztam a kádból, felöltöztem, megmértem a lázam. 39,9 pont, mint akkor. Köhögtem, véreset. Az erkélyre mentem, pokrócot tekertem magam köré, esett a hó. A köpenyem zsebébe nyúltam, a telefonért. Kedves, megnyugtató volt a hang.

  •  Anyu, segíts.

Hánytam, véreset, ajtót nyitottam, a szobába mentem.

  •  Anyu, meg fogok halni?
  •  Ezt már egyszer kérdezted. Nem gyermekem, csak nagyon lázas vagy.

Sziréna, orvos, pattan a véna, vas-szag.

 

 

82 rubel

Megjelent: Együtt,2015/2,49-50 old.

Gyerekkoromban gyakran gondoltam arra, hogy nekem miért nem jutottak igazi nagyszülők. Olyan kedves nagymama, aki vasárnaponként süteménnyel várja unokáit és egy nagyapa, aki télen szánkózni visz a testvéreimmel.

Édesanyám szüleit ismertem, ők a házasságuk után nagyon hamar elváltak. A megye két távoli csücskében éltek, egymásról tudomást sem véve. Minden kapcsolatot megszakítottak, a férfi az egyetlen közös gyermeküket sem látogatta. Huszonöt éves koromig mindössze talán négyszer láttam, ebből egyszer kaptam tőle egy rágógumit, amelyet az a mondat kísért, hogy osszam meg két testvéremmel. Nyolcvanegy évet élt meg az öreg, a temetésére nem mentem el.

Nagyanyám velünk egy városban lakott. Nem szerette a családját, csak a macskáit és a palotapincsi kutyáját, aki a vén szipirtyó halála után hozzánk került. Gyűlöltük a kis dögöt, pont úgy, ahogyan a megboldogult nagymamám minket.

Édesapám szüleit nem ismertem, csak anyám elbeszéléseiből. Állítólag az öreg nagy kártyás volt,eljátszotta a tehetős család minden vagyonát egy éjszaka alatt. Birtokot, házat, pénzt. Végülis, ha nem ő tékozolja el, akkor rövid időn belül a rendszer szabadítja meg tőle őket. Őt hamar hívta magához a Teremtő, persze az erős alkoholizmusa nagy mértékben hozzásegítette ehhez.

Apám anyját Alzsbetának hívták. Azelőtt és utána sem halottam ilyen nevet. A csehek ideje alatt született, ennek a magyar megfelelője az Erzsébet, de valahogy számomra ismeretlenül is kedves volt ezt a nevet hallani. Nem fordítottam magyarra, mert úgy éreztem, ez különleges és fennkölt, akárcsak egy úrhölgy vagy hercegnő neve. Később nagyot néztem, amikor megtudtam, hogy nagymamám, ez a mélyen tisztelt, csodás nevű asszony cseléd- és szolgálólányként csábította el a nemes család legfiatalabb fiúgyermekét, Frantiseket (Ferencet).

Édesapám mindig szidta az öreget, állítólag nem volt jó szülő, az anyjáról viszont nem szívesen beszélt, sőt, sohasem említette. Csak akkor látszott rajta, hogy nagyon szerette az anyját, amikor a testvére feleségét a család rá akarta temetni. Majd szét vetette a düh. Mérgében azt találta kiabálni, hogy anyámra, csak én kerülhetek. Kétéves lehettem, amikor  az öreg hölgy elhunyt. Nem nem emlékszem rá, hogyan nézett ki, hiszen még olyan kicsike voltam.  Halála hirtelen következett be, előtte jó egészségnek örvendett. Legfiatalabb fiát, - mert hat gyermeke volt neki és még kettő vagy három meghalt a háború idején valamiféle gyermekbetegségben- apámat hajnalban riasztották.

Hosszan csöngött a kapucsengő, erősen nyomták. A ház messze volt, egészen az udvar végén, így egy iskolai csengőt szereltek fel, hogy hallják, ha jön valaki. A kutya is hangosan és vadul ugatott. Ittas férfi állt a kapualjban. Apám ajtót nyitott, majd a hosszú udvaron keresztül ordított anyám után.

  • Anyád, gyere! Baj van. – a mondat utolsó részénél már elbicsaklott erős hangja.
  • Mi történt?
  • Mama meghalt. Most volt itt a testvérem. Azt mondta, menni kell megmosni. Ők félnek tőle.

Anyám hangos sírásba kezdett,nagyon szerette az anyósát. Fájt neki, hogy végleg búcsút kell vennie a mindig vidám asszonykától, aki anyja helyett anyja volt neki. Karjába vett, felöltöztetett, közben apám befogta a lovakat. Tudniillik, fuvaros volt.

A rozoga ház előtt, az udvaron ott sorakozott a család apraja-nagyja. Gyerek, testvér, unokák… Mindegyik zokogott. A legidősebb testvér fogadott minket, öccsét, apámat, nem akarta beengedni a házba. Minden bűzlött az alkoholtól. Ők már ittak, vagy egész éjjel mulattak, ki tudja már.

Édesanyám bement, majd kis idő múlva követte őt apám is. A kicsiny szobában nagy volt a felfordulás, pedig a mama egy pedáns asszony volt. Ruhák, kacatok a padlón, az egyetlen üveges vitrin ajtaja nyitva, a kristálypoharak már hiányoztak belőle. Ezt a szekrényt még nekem vette, a legkisebb unokájának.

Az ágyban feküdt az asszonyka, ócska függönnyel letakarva. Látszott, hogy szemei csukva vannak, keze pedig a teste mellett. Arca megviselt volt, talán a sok sírástól. Fején kendő, ahogyan az öregeknek illik.

Anyámlavort hozott, a sparon vizet melegített, rongyokat tépkedett a szanaszét heverő ruhákból, majd az ágy mellett egy hokedlire helyezte. Apámmal megemelték a halottat. Feje alól a párna a földre esett. Fejkendője lecsúszott, tarkóján még nem száradt meg egészen a vér. A második párnát a hölgy háta alá csúsztatták, hogy megemeljék, alatta zsebkendő volt.

Édesapám kicsomagolta, a konyhába ment, majd elcsukló hangon kérdezte a testvéreitől:

  • Nyolcvankét rubel… Ezt kerestétek?

 

Becsengettek

Megjelent: Együtt, 2016/3, 8 old.

Reggel munkába indultam. A busz hét óra hat perckor érkezett meg az iskolához legközelebb eső megállóba. A tanítás fél nyolckor kezdődik. Még nyugodtan érkeztem bemenni a sarki boltba ásványvízért. Az egyenes út, amin minden reggel megyek fehér volt a hótakarótól, csak a szélére kirakott szemetesládák törték meg a tökéletes összhangot. Rágyújtottam, lassú léptekkel folytattam az utat. A kesztyűmet a buszon hagytam,  mérgelődtem és amíg a cigarettát elszívtam, kétszer is kezet kellett váltanom, mert majd lefagyott az ujjam. Velem szemben kóbor kutyák bukkantak fel, kergették egymást és viháncoltak a friss hóban. Az egyik ház előtt gyerekforma alak matatott a szemétben. Észrevette, hogy közeledem. Hosszú, széles, piros sálját az arcába húzta, kapucniját a fejére hajtotta. Ő is fázik, gondoltam magamban.

Becsengettek. Megkezdődött az első óra. Az ötödik osztályban ukrán irodalmat tartottam, Olekszandr Oleszj volt a tananyag. Semmit sem értettek meg belőle. Gyakran pillantottam a karórámra, vártam, hogy vége legyen.

A második órát a hatodikban tartottam, magyar irodalmat. A gyerekek ügyesek voltak, a házi feladatot megcsinálták, a gyakorlatokat is hamar elvégezték. Röpült az idő. Kicsengő, nagyszünet. Két kislány megkérdezte, benn maradhatnak –e uzsonnázni. Bólintottam, a helyére raktam a füzeteket és a könyveket. A többieket az udvarra tereltem. Natika az osztály végéből halkan szólt hozzám.

  • Én is?

Láttam, ahogyan táskájából almát és narancsot tesz az asztalra. Hosszú, széles, piros sálját sietve dugta a pad alá.

  • Te is.