Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Szabó Palócz Attila verses világa

2019.06.25

profilkep.jpg

 

Szabó Palócz Attila vagyok, 1971. november 30-án születtem Zentán, az úgynevezett titói Jugoszláviában, vagyis a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban. A kilencvenes évek délszláv polgárháborúinak kitöréséig tulajdonképpen megéltem egy boldog gyermekkort, annak ellenére is, hogy a szüleim nagyon korán elváltak, még egy éves sem voltam, amikor rövid házasságuk véget ért. Ez persze egy olyan körülmény, ami az esetek többségében rossz hatással van a gyerekekre, én azonban mindennek csak a pozitív oldalát éreztem, csak az előnyeit láttam, amihez mindenképp szükség volt arra, hogy a szüleim is megfelelően egészséges módon kezeljék az előállt helyzetet, és édesanyám oldaláról is egy olyan mostohaapa lépjen be a családba, aki valóban komolyan vette az ezzel járó felelősség-vállalvást, tehát a maga távolságtartó módján ugyan, de nagyon sok szeretet kaptam tőle is. Később aztán sokat gondolkodtam azon, hogy valószínűleg épp ez a távolságtartás volt a kulcsa mindennek, mert ő nem volt tolakodó jellem, nem törekedett arra, hogy előtérbe kerüljön, nem akart domináns szülői figura lenni (neki is volt akkor már két lánya az előző házasságából…), de a kezdetektől folyamatosan mindig úgy szólított, hogy „fiam”, aktívan jelen volt, amikor szükség volt rá, valamint mindig biztosan és megbízhatóan számítani lehetett rá. S mivel egészen kicsiny koromban ismertem meg őt, nekem már az volt a természetes élethelyzet és környezet, amelynek ő is a részese, s amelybe gyakorlatilag beleszocializálódtam. Nagyon szerettem őt, annak ellenére is, hogy náluk tulajdonképpen csak úgynevezett hétvégi gyermek voltam, szüleim válása után ugyanis a bíróság édesapámnak ítélt, tehát gyakorlatilag ő nevelt fel, és később soha nem nősült meg újra, nagy valószínűséggel miattam, bár én gyerekfejjel mindvégig nagyon szorgalmaztam, hogy tegye meg. Vélhetően azért szerettem volna ezt annyira, mert édesanyám második férje révén előttem állt ekkor már egy nagyon pozitív mostohakép, és arra számítottam, hogy ugyanilyen lenne, ha kaphatnék apám révén végre egy mostohaanyát is. De nem kaptam.

Ezek a kifordított, a sztereotípiákat megcáfoló élethelyzetek és érzelmi kötődések a továbbiakban is jellegzetesen meghatározták az életutamat, így például később – 1994. március 19-i házasságkötésem után – anyósomat is nagyon szerettem, hozzá is nagyon erősen kötődtem érzelmileg. Ezért nem érthetem hát igazán sem a gonosz mostohákról szóló történeteket, sem az anyósvicceket.

Nemzedékem a korabeli jugoszláv oktatási rendszer kísérletiállat-állományává vált: teljesen szétdúlták a gimnáziumi és középiskolai rendszert. Ennek köszönhetően a középfokú oktatásban mindannyian egy uniformizált, úgynevezett „általános középiskolai” rendszerbe cseppentünk bele. Ez azt jelentette, hogy az első két évben mindenki kötelezően ugyanazt tanulta, ami nagyjából abból állt, hogy átismételtük a korábban, az ötödiktől nyolcadikig terjedő időszakban egyszer már elsajátított tananyagot. Semmi értelme nem volt az egésznek, de persze minket erről nem kérdeztek. A második év után pedig szakirányt kellett választani. Nagyon rossz döntés volt ugyan, de akkor még nem akartam elmenni Zentáról, nem akartam sem utazó-, sem bentlakó diák lenni valahol az idegenben… A helyben elérhető szakok között voltak olyanok, amelyek kizárták a továbbtanulás lehetőségét (például a kereskedelmi), és olyanok is, amelyek épp erre készítették fel a tanulókat (jogi, vegyi). Így kerültem hát a középiskola harmadik osztályában vegyészeti szakirányra, de már a legelején beláttam, hogy ez nem az én világom. Nem is érdekelt, és nem is akartam vele foglalkozni… Így hát az első és egyetlen itt eltöltött év végén már nagyon is el akartam menni Zentáról.

Kihasználtam egy, az oktatási rendszerbe kódolt kiskaput: művészeti szakokra érettségi nélkül is be lehetett jutni az egyetemre. Ez afféle, a csodagyerekeknek biztosított lehetőség volt akkoriban. Arról persze nem szeretnék nyilatkozni, hogy csodagyereknek voltam-e tekinthető bármilyen tekintetben is, viszont a sikeres felvételi után, 1989 őszén, tehát még nem egész tizenhét esztendősen már az újvidéki Művészeti Akadémia hallgatója lettem színművészeti szakirányon.

Közben már középiskolásként publikálni kezdtem szinte az összes jugoszláviai magyar újságban, lapban és folyóiratban, s köztük az Új Symposion közölte verseimet, prózáimat, és már akkor megjelent egy teljes drámaszövegem is. Küldeményművészettel is foglalkoztam, több nemzetközi kiállításon vettem részt az Amerikai Egyesült Államokban, Japánban, Spanyolországban, Olaszországban, Németországban, Brazíliában, Kubában, Magyarországon és Jugoszláviában is. A színinövendékek számára az első két éven tilos a fellépés professzionális társulatok produkcióiban, így, amikor ez a tiltás alól 1991 tavaszán felszabadultam, azonnal játszani kezdtem a szabadkai Népszínház és az Újvidéki Színház produkcióiban. Hamarosan, még egyetemistaként lettem a szabadkai társulat tagja, később azonban politikai okok miatt elhagytam a színházat, amelytől azonban sohasem szakadtam el végérvényesen.

Mivel publikációim révén már addig is folyamatosan kapcsolatban álltam a sajtóval, előbb rádiós lettem, majd a Napló című hetilapnál, a Magyar Szó című napilapnál dolgoztam. Háború volt, hiperinfláció meg minden, sohasem tudhattuk, hogy mi lesz velünk másnap… Aztán 1994-ben az Ambrózia című, rövid életű (sajnos, mindössze két száma jelent meg, az adott helyzetben nem tudtuk előteremteni a fedezetet a további fenntartására…) kulturális magazin fő- és felelős szerkesztője lettem. Majd később, immár 2001-ben – egy újabb szabadkai színházi kitérő után – a Képes Ifjúság című hetilaphoz ugyancsak a fő- és felelős szerkesztői pozícióra hívtak vissza. Ebben a tisztségemben talált meg az az állásajánlat, amelynek révén Budapestre kerültem.

2004 óta Budapesten élek, újságíróként dolgozom.

 

Köteteim:

Résnyire nyitva (versek, Újvidék, 1993)

A meztelen Télapó (verses monodráma, Zenta, 1995)

Úgy és némiképp (verses szövegkönyv, Újvidék, 1996)

Fityisz (gyermekversek, Újvidék, 1996)

Trium(f)virátus (próza, Újvidék, 1998)

A zentai csata (küldeményművészeti katalógus, Újvidék, 1999)

A falevélke új ruhája (mesék és versek gyerekeknek, Újvidék, 2000)

Falanszter (drámai műfajok, Újvidék, 2004)

Köd (versek, Zenta, 2011)

VERSeny(v) (versek, Budapest, 2012)

Békegyakorlatok (naplóregény tört képekben, Budapest, 2013)

A legvidámabb tárhely (regény, Budapest, 2013)

Kenotáfa (az első könyv) (regény, Eszék, 2013)

Visszapörgetés (tárcák, Szabadka, 2013)

Tanácstalan kölykök (Békegyakorlatok 2.) (naplóregény tört képekben, Budapest, 2014)

Teakarnevál (Békegyakorlatok 3.) (naplóregény tört képekben, Budapest, 2016)

Shakespeare-i vizeken (Globe-ális hangjátékőrület három részben) (hangjátéktrilógia, Budapest, 2016)

Varratszedés (versek, Ungvár, 2018)

 

Fordításkötetek:

Vasilije Topalov: Pesme – Versek (versek, kétnyelvű kiadás, Újvidék, 1996)

Branislav Brković: A valóság legvégső változata (regény, Budapest, 2016)

Jozefina Dautbegović Krajinović: Madárijesztők idején (versek, Budapest, 2017)

Ognjen Spahić: Boldogság tengere (elbeszélések, Budapest, 2017)

 

 

Célkereszt

 

A genézisünk

ma véget ér – majd tisztán

indulunk haza

 

tramini

 

az a fahéjas aroma hosszan, ráérősen megült a számban,

mintha a tűző napon forrt volna fel a bor a nyárban,

ahogy ott ültünk azon a sorsszerű, kiülős vendéglői teraszon,

hőségriadó idején, pedig csak egy kis hűs traminit rendeltünk

 

s az a fahéjas aroma társult később ahhoz is,

amikor nagy általánosságokról kezdtél fecsegni,

kvázi az élet nagy kérdéseiről (mint, hogy mit húzzak fel

ma este…), de minden szavadból perzselt a keserűség

 

az a fahéjas aroma terült szét még akkor is a nyelvemen,

amikor egyszer csak visszakérdeztem, mintha visszakézből

csattanna a pofon: Nem vagy tán depressziós?

…és helyesbítettél, hogy szerinted ez nem depresszió…

 

s talán az a fahéjas aroma is belesajdult, amikor kimondtad,

hogy szerinted ez inkább „csak” keserűség, elkeseredettség…

de tűzött a nap, és elvakított a pohár oldalán végigcsordogáló

keskeny borcsíkban megtörő villanása, ezért nem láthattam arcodat

 

mintha azt a fahéjas aromát ízlelgettem volna egész úton,

miközben te a távolsági busz ablakából figyelted az elsuhanó fákat…

s amikor rákérdeztem, hogy mit látsz, csak annyit voltál képes

kibökni, hogy fákat… ami akár hallucináció is lehetett volna…

 

mintha azt a fahéjas aromát ízlelgettem volna még akkor is,

amikor te keserűséget, depressziót és elkeseredettséget láttál

elsuhanni egy záródó világba, ott, az út szélén díszőrséget álló fákban,

de nem mondtad ki, csak a fákról fecsegtél, meg valami hófoltról…

 

a szavaidból perzselő keserűség kiégette nyelvem ízlelőbimbóit,

ahogy szavaink összetalálkoztak a vendéglői asztal felett,

húztam volna bár én is inkább disznóként hófoltot a latyakba, sárba…

apró kis röffentéseim diszkrét bormámorba ojtva…

 

az a fahéjas aroma jelezte szépen, a tramininek legyen hála,

hogy záródó világok határozzák meg létünk és tudatunk,

s bár köztük élesek az álomhatárok, a demarkációs vonalak,

elvesző tereink a világok záróráján mind egymásba érnek…

 

…már csak a kiülős vendéglői teraszokat tudjuk tartani és védeni,

de csapataink harcban állnak itt… s ropognak, remegnek, reszketnek

az eresztékek, minden sodrony megfeszül, mielőtt a fő csapásirány

majd minket is elken itt… csak a fahéjas aroma tart ki még mellettünk…

 

de a világok záródásának pillanatában a földnek egy szimpatikus pontját

magamnak én még kinézném – legyen a nevem most az, hogy Novák –

a sziklaszirtet, amelyre Zeusz egykor a tűzrabló Prométheuszt lebilintsezett,

s legyenek irigyeim ezért a törpe galaxisok meg a szupernóvák…

 

e sziklaszirten lészen majd menedékem, miután minden világomra

kitették a ZÁRVA táblát, töretlenül, s ha kell, hát élvetegen is…

s májamból táplálom majd Ethont, a Zeusz sasát, és rendezünk majd

néhány duhajkodásba hajló, borult elméjű, vad, rostélyozós lakomát…

 

…de hol van már az a hófolt?! Mondd, Ethon, te tényleg nem vagy

depressziós? Vajh, mindent elvettek tőled is? Még egy traminit hozass ki,

megkérlek, de ügyelj arra, hogy a keserűség és az elkeseredettség csak

kifogás, s a fahéjas aromával nyelvemen majd téged is megmérlek…

 

serpenyő a lelkem, titkos zúgok rejtekén kisütött aljas tervek

kisült zsírján sül már a tepertő, habos nedvet enged benne a maszlag,

ezt kell majd most néhány nemzedéknek jóízűen megenni…

csak az a fahéjas íz, csak az a fahéjas, csak azt tudnám feledni…

 

csak az a fahéjas íz, csak az a fahéjas, csak azt tudnám feledni…

csak az a fahéjas íz, csak az a fahéjas, csak azt tudnám feledni…

csak az a fahéjas íz, csak az a fahéjas, csak azt tudnám feledni…

csak az a fahéjas íz, csak az a fahéjas, csak azt tudnám feledni…

 

 

A foszlányok titkai

 

Megpihentem térben és időben

sajgó végtagokkal

elnyúlt testhelyzetben

mint kit egyszerre elképesztenek és megriasztanak

a látszatok,

pedig tulajdonképpen csak kérni voltam ott…

 

Kérni magamnak egy szusszanatnyi időt

– a fellélegzés jogát –

egy kis pihenőt ebben a térben és időben,

kérni magamnak egy kis rohanást ebben a megtorpanásban…

elkérni tulajdonképpen mindent, mi még kérhető,

semmi dac, nincs lelkemben haragvás legbelül,

csak kérni jöttem egy maréknyit abból,

ami talán még – reményeim szerint – megmenekül…

 

foszlányokba szőtt emlékképek

vicsorfakasztó terebélyek,

kis remény, sámliméret, bőrünkbe

égő bélyeg… nincs kiút, de kattan a zár,

nyest oson át az éjszakán,

mámorhangja nem vidám,

kedélyborzongató érverés:

itt még a pofonokat sem adják ingyen…

és akárhogy is: csak igény igényelhető…

 

Megpihentem hát térben és időben

– a fellélegzés igényével –

szőrmeszálba kapaszkodón, önnön vakhitemben,

reményeimnek kitettségben

 

vihar dúlt, zuhogott az eső, villámok hasítottak keresztbe az égen,

mennydörgéstől volt hangos az éjszaka,

amelyen elborzasztottak és megriasztottak a látszatok,

s már a kéréshez sem maradt merszem…

(adjon úgy is, ha nem kérem! …)

((bármit; vagy a bármiből csak egy darabkát…

a bármi darabkájának szilánkját…))

(((bármit, amiről azt mondhatom, hogy most kaptam épp…

némi foszlányokba göngyölve tán…)))

mennydörgéstől volt hangos az éjszaka,

amelyen ziháló ajkam mégis szótlan maradt,

s ahogy elnyúlt testhelyzetben behunytam a szemem,

csak azt láttam, hogy mállik lassan otthon a falakról a vakolat…

 

KultBumm