Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Takács Borbála versei II.

2018.02.18

takacs-borbala-profil.jpg

 

Megszülettem én szeptember közepén, még vénasszonyok nyara tombolt s a beton olvadtan csorgott a csatornák fémfödele felé, ’97 ebédtáj felé.

Növekedtem Budapest utcái, terei, a zuglói kertváros karjai között. Álmokkal érkező első gyerek voltam, a Holdat is leálmodtam magam mellé. Hisztérika voltam, üvöltve, zokogva bújtam ágyak mögé, vonszolódtam apám kezében csüngve a medvés játszótérről hazafelé. Láttam bogarak életét megszűnni az ablaküvegen, fülemben dalok zengtek s zengtem szüntelen. Született testvérem kettő, nőtt a hajam, fésűt nem tűrt. Csendembe burkolózva éltem körül az óvodakert fáit, a veteményes száraz porföldjeit, a korai reggeleket egyedül az ablakban.

Időről időre elgondolkodom ki is vagyok én. Sokszor csupán az adataimat mondogatom, sorra veszem magamban, hiszen ha mindent lecsupaszítok ez az egyetlen realitás, amit biztosra mondhatok magamról. Megakadok fogalmaknál és szavaknál tovább boncolom őket és rájövök, hogy semmit sem jelent és mégis minden jelent valamit benne. Egy ellentmondás vagyok, egyszer egy Kálvin téri padon ülve megbeszéltük, hogy mi lenne az indiánnevünk. Én csobogó tó vagyok. Víz. Hullámzás. Mozdulatlanság az állandó mozgásban.

 

 

FULLAD

Megfeszül a hús a festék szorításában

Szétszakadnak a pórusok

felgyűrődik a lét széle,

mint átázás után megszáradt papír

 

Kiömlök tagjaim végéig

csak hús marad miben élek

Zúzódnak az élek,

tompa háttérzeneként mindenhol ott vagy

Visszavágyom ide, pedig most először van bennem

Könnyű nélkülem

 

Kikaparnálak maradékként a szív – szemeimből

nem megy

Elleptél ott mindent forrón folyva

porként, hangokként.

Meg se próbálsz felém nyúlni

El kell távolítanom magamtól, hogy ne tudj fájni

 

Elfojtva, magamba nyomva

mint a cigi csikket a betonba

nem tudja befogadni a föld

Nem érdekli, hogy idekinn ragadok

 

Az ember egyedül van

mindig egyedül

Minden más átmenet

 

 

KÉZ – ÁRNYÉK

Úgy érzem, elúszom

 

Virágoznak az ablakok

Érett női ölszag terjeng

 

Az utcák felszakadtak, vérük folyamban ömlik

Átáztatja cipőmet

Eltűnik a mélység, feltöltődik, egyre gyorsabban kerülök felszínre.

 

Elhagy a jelen

miközben mindig

csak a jelen van.

Miért nem vagy velem?

Sírnék és kiabálnék

és

dühömnek nem lehet tárgya, visszahull a magányba.

Látod, hát elbillegett ez is már tőled.

 

Tartsd a markodat, hátha valami megmarad.

Miért hagytad magadat?

Fázom.

Fázom, bőrömön szaladgál, ki és bejár a hideg.

Bögrébe teát töltök.

 

Piros az asztal felszíne, pirosra polírozott cseresznye benne az arcom.

Magamon felejtettem a rúzsom

talán neked is maradt még szín.

Nem kérsz belőle.

 

És összeesnek a színek

Felbuknak a járdán, összeakad a lábuk és elterülnek

beborítják a szürkeséget.

 

Várj még

 

Talán nem vág már mélyebbre az idő,

csak a fogaid a nyakamba.

 

 

Tenyérnyomok.

Múló homok.

Megfulladok.

 

Annyira forrónak kéne lennie.

Előttem forróvíz áztatta, szottyadt filter. Beleázott a szemfestékem.

Pirosba látom magam ismét.

Ismeretlen ismerős. Megint.

Ismétlődik

 

Miért nem tudok levetkőzni?

levetni önmagam.

 

Hívjon a társaság. a meleg, a kaja és nevetés.

Tudod, nekem ez kimarad.

Elfolyik mellette a víz.

 

Szeretek beszélni hozzád.

Így olyan, mintha a szavak valóban elhagynák a számat.

Be ajkaid nem fogadnak.

 

Rozsdás vasrácsra sirályok tapadnak

Eltűrni magadnak

hogy szabadon hagyod a hátad,

mint az utolsó reményt.

Ennek már csak halvány hívogatás ereje maradt.

 

Talán ha egyszer igazán megélhetnék egy szerelmet

Megszűnne ez az állandó vágyódás?

Az érzés, hogy testem, mint egy nap felé forduló virág, nyitottan áll és folyamatosan a tekintetek simítását élvezi, bár szemével a legmesszebbre elkerüli.

Mur mur

 

Ölelj meg.

 

Mindig csak ez a kérés, ez a hívás

 hogy mennyire átadnám már magam.

Nem lehet

Itt megvannak húzva a határok

 

legyen tiszta a terep

Az oroszlánok figyelik egymást, de nem ugranak

Szavannai por

Szavaiból por folyt.

Elmaradt.

 

 

CSATLAKOZÁS

Zömében arra gondolt, hogy minél többet kéne fogyasztani, elfogyasztani, felzabálni, eledelévé válni annak a nagy, mozgó vágynak, ami végül felemészt. Megrohadva lógott éjszakák szélén, épületek belsejében, férfiak ajkán. Iránytalanul dobálta magát a térben, ami egyre kisebbnek tűnt, mintha folyamatosan szakadtak volna ki a darabjai.

Lélegzésének hangja elhalt. A legnagyobb kabátban is hideg volt. A teste némán cipelte belsejébe összekuporodott alakját, a legnagyobb kabátban is hideg volt. Felszívódott a közel és távol, galaxisnyi távolságok nőttek közte és önmaga között, nem hallotta a hangokat, homály volt és doh és azt gondolta ez a Valami, ez a süllyedés bomlásában a gyönyör, ez az élet – ez Ő maga.

Évek teltek el így a tér pulzáló összehúzódásaiban, légüres térben zuhanva a repülés élménye nélkül.

Nem volt már tovább, mikor elindult.

 

Surranó hang nélkül a vízbe csobbant. Forró nyár volt, az orrok lesültek, hogy aztán a bőrök lehámljanak maguk után szeplőket és érzékeny mézeskalácsbarna árnyalatot hagyjanak. A fagylaltok formájukat a tölcsérbe nyomás után feladva, ragacsosan csurogtak alá; a gyerekujjak édesen áztak, magukra vonták a homokot, mint desszertet díszítő cukros borítás. Édes és sós keveredett így a parton.

A homok beitta a lábnyomokat, az óceán hullámai ezernyi darabra törtek a partot elérve. A nap alatt feküdt, az ég vonult felette. Szívta magába a fényt, bőre megfolyósodott és eggyé vált a forrósággal.

Élő dologhoz lehet kapcsolódni, de egy sziklának nem tudsz a része lenni, bármennyire is keménynek és rendíthetetlennek érzed magad – gondolta. A létezések találkoznak.

Kiszóródott minden a fejéből, gondolatokat dobált a szél, az egyik a homokon bukdácsolt, a másik fennakadt egy napernyő tetején. Hunyorogva vizsgálta a világot, a horizonton imbolygó alakok tűntek fel majd váltak újra a napfény játékává.

 

Eggyé akarok válni.

Összekapcsolódni a mindenség rezgésével.

A hullámzásban lélegezni – lüktetett át rajta, ami több volt, mint gondolat, mert a gondolatokból nem maradt semmi. Dobbanás volt, ősi hívás, az egyesülés ritmusa – ami nem hagyta nyugodni.

Homokszemcsékkel borított testét, napmeleg átitatott bőrét, haját, arcát, körmeit elhagyta és elindult a zúgásba. Nem volt út, csak irány. Hogy pontosan merre? Elúszik, eliramlik. Nincsenek tárgyak, testek, formák, anyagok. Minden csak vagyok: hang és fény. Nincs más, csak a vagyok, felolvadása a magnak; folyékony, sárga ének.

Kinyitotta a szemét. Feltűnt a messzeség, a végtelen kéklő, örökmozgó víz. Újra érezte a testét, élőbb volt, mint valaha. Minden porcikája élt, életben volt, nyüzsgött, tudatában volt létező mivoltának, zsongott az élni való kedvtől. Zubogott a vére, áramlott. A fátyolos hálóként elterülő tüdeje megelevenedve élénken hullámzott, járta a táncát a ki-be érkező levegő dallamára.

Szinte elbódult az erőtől, amivel teljes egészében önmaga volt. Szeretkezett magában. Magában volt, önmagaként, a belső és külső kapcsolódott, felette felhők húztak el, míg ő úszott, messze, nagy és erőteljes karcsapásokkal, perzseléssel és forrongással magában, az örömben.