Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Takács Borbála versei

2018.01.24

 

takacs-borbala-profil.jpg

 

Megszülettem én szeptember közepén, még vénasszonyok nyara tombolt s a beton olvadtan csorgott a csatornák fémfödele felé, ’97 ebédtáj felé.

Növekedtem Budapest utcái, terei, a zuglói kertváros karjai között. Álmokkal érkező első gyerek voltam, a Holdat is leálmodtam magam mellé. Hisztérika voltam, üvöltve, zokogva bújtam ágyak mögé, vonszolódtam apám kezében csüngve a medvés játszótérről hazafelé. Láttam bogarak életét megszűnni az ablaküvegen, fülemben dalok zengtek s zengtem szüntelen. Született testvérem kettő, nőtt a hajam, fésűt nem tűrt. Csendembe burkolózva éltem körül az óvodakert fáit, a veteményes száraz porföldjeit, a korai reggeleket egyedül az ablakban.

Időről időre elgondolkodom ki is vagyok én. Sokszor csupán az adataimat mondogatom, sorra veszem magamban, hiszen ha mindent lecsupaszítok ez az egyetlen realitás, amit biztosra mondhatok magamról. Megakadok fogalmaknál és szavaknál tovább boncolom őket és rájövök, hogy semmit sem jelent és mégis minden jelent valamit benne. Egy ellentmondás vagyok, egyszer egy Kálvin téri padon ülve megbeszéltük, hogy mi lenne az indiánnevünk. Én csobogó tó vagyok. Víz. Hullámzás. Mozdulatlanság az állandó mozgásban.

 

 

ELSUHANÓ

 

Magamban magammal táncolok

Erősen kapaszkodom, a ritmus szomorkás

Mellkasomnak dőlök,

ingok,

nincsenek formák, csak finom érintések.

Meg sem érzem őket és égetik a bőrömet.

 

Repülni akarok, míg elérem a földet

Ez egy újfajta halál.

Elviszem magamat valami szép helyre

Nem boldogít.

 

Úgy fáj valami

Névtelenül könnyezem

Nem tép

Nem éget

Valahol máshol hagyja a marcangolást

Ez gyengéden terít le

Szelíden meglapul a bokrok mögött

Csak sejtem, hogy itt van

Rejti azt, ami igazán fájna

Figyelmeztet

Meg akar védeni attól a nagyobb valamitől ami, igazán fáj

Más is elszakadt azon az estén

 

Tompa tükör

Síkos mattság

Szédítő vadság

Íztelen magány

 

 

ZÖLD HEGYEK

 

Lehelletlátszós hűvös

Bőr alá kúszik

 

Tétova útvárás

Hatalmas szabadság szakadt belém

Beleolvad egy lágy dallamba

 

Csüngnek a felhők a hegyek tetején

Zöld és fehér elegye különös tisztasággá gyűlik össze

Múlandó, halvány

Eső

Finom természetek

A világ érintésében hintázunk

Gurulunk a busz öblös gyomrában

 

Nagy terek ölelik át a házakat

Nyugvó gubó a város

Zsibongó útjaink várnak

Hasadó tisztaság árad a sziklákból

Mindent elborít burjánzóan

Hamvad a magány

Szépnek látom magam

Kitöltöttnek

Egy nagy térnek az időben

Párás felhőbe ragad, a szél hordja magával.

 

 

TÜKÖRTOJÁS

 

tükörtojás voltál.

reggeli olajban kisütve széled ropogósra barnult.

alakod az elfolyás pillanatában szilárdult meg.

belsőd sárgán remegett, tetején vékony réteg, síkos késem alatt kiontotta folyékony lényét.

puha voltál, ahogy ott hevertél előttem a lapostányéron.

megehettelek volna, de csak az a kép villant fel előttem, ahogy héjadat megtörve beleütöttelek a sokat látott sertésszagú serpenyőbe.

áradtál benne , átlátszó tested tetején kis szigetként hullámzott a kerekded sárga remegés. fehérré sültél át a kezem alatt, elvettem tiszta színedet, mert éhes voltam.

 s most mégsem kellesz.

finoman tovább szeletellek, míg beleveszel a tányérba, s még vársz, amíg magamat is odadarabolom kicsi hagymakarikákként.

egyek maradunk egymás ízében.

 

DÉLUTÁN

 

Forró nyár volt, én meg untam magam.

 

A meleg megolvasztotta az emberek szórakozásvágyát, szétfolyva terültek el a tévék előtt.

A feketepadlós kamrába menekültem, hátha ide nem követem magam.

 

A fagyasztóból előkotort karamellás fagyival találtam rá a korhadt lépcsőre.

 

Üres befőttesüvegek, vesszőkosarak, viaszosvászon terítő. A pókhálókba ütközve felértem.

 

A földön hömpölygő por és lemállott régiségek szaga.

 

Egy megsárgult szivacsdarabra hevertem. A cserepek erezetést néztem. A kis üvegszigeteken csorgó fényben táncoló szemcsék lassú hanyatlását.

A fagylalt nedves foltot hagyott a porban, tömbalakját feladva terült el, apró karamelldarabkáit tartva csak életben.

Betemetett a formátlanságukat feladó tárgyak illata, mélyre süllyedtem a merengő nyárban.

 

Otthagytam a lelakott csirkeólat, a kivágott diófát, valahol fent lebegtem, ahol senki nem talált még meg, pedig olyankor vágytam legerősebben, szellemem teljes szétnyílásának állapotában.

 

Hagytam folyásom céltalanságát eluralkodni rajtam, míg már nem volt én és nem volt te, akire folyamatosan vágytam; csak egy hullámzó meleg rezgés a légben.

 

Azóta mindig így csillapítom a vágyat, ha rámtör.

 

És nyugodni nem hagy, telítődni nem tud. Erre gondolok.

 

Meg arra, hogy hová tűnt mindez? Én már nem én vagyok, de ez már nem az az unott nyárdélután és már csak a vágy maradt.

 

 

 

MAGASREPÜLÉS

 

1.

Szétmállik a kövön,

beleivódik a bőrráncokba

Nem tudom nem tudom

Ha a kétségnek lenne hangja, énekelne nekem

 

Nem tudok beszélni

Szakadt szavakat kéne most előhúznom valahonnan,

valami reakciót, egy visszahatást különben megrémülsz érzéketlenségemen

Engem is taszít

 

Hiánylista de kibaszott hiány sincs

Veszett agresszió

Semmi

Nem, a semmibe beleőrülni sincs kedvem, a semmi sem hat rám

Felboríthatnám és akkor mi lenne?

Ez is eltörne. Faszom a ragasztgatásba.

 

Mi van hát édes szomorú keserben,

szétbújó, összefúvó repedések

Semmi vadnövény burjánzás,

csupasz szépségek,

homokszemcsék törésének csendszakítása.

 

Belegomolygás egy évekig idegen füstbe

Tej és cigiszagú száj megszeretése

 

Elömlés a körömágyakban,

szétvert apátiába és visszatérő, már télietlen szürkébe takarózva

 

Az este megrepedt

Elhagytam testemet, gurul a fejem a lépcsőkön, talán valaki ráköszön

Benned nem pihenhetek

Fájnak a kiégethető sebhelyek

 

Jön a félelem.

Nem támad, csak bújkál,

azon a vízen úszkál, ami még testünket fogadta magába

Szétnyílt és selymes valójával ringatott

 

Az nem lehet, hogy ezek csak bőrcafatok

Én semmit fel nem ajánlhatok

 

Sirályhangok,

 mint a harangok,

mint zsibbadt kézen az érintés csúsznak el

Nekem nem csak ennyi kell és mégis mi ez

tőled van, vagyis belőled maradt

Így voltam, mikor folyton rád gondoltam

Agyam sarában meleg lábnyomokat hagytál.

 

 

 

 

2.

 

Repülni akarok,

 súlyom az árnyékomban hagyva

 

Most megint szépen vagyok szomorú

 

Szárnycsapások suhanásában összefacsart szívem szárítani

A beleivódott nedvesség olyan messze van, mint a kiszáradt szivacsban,

nem tud új folyékonyságot befogadni, a szárazságnak már elért a végére

 

Színtelen ég egy darabjaként,

drótok sebzésében neonfénnyé válva surrogni a határban

Már nem léve bucskázni a morzsás zsömlébe, madárként csipegetni fel őket,

akkor biztosan bennem maradnak.

 

Itt az érzéseknek nincs kedvük időzni,

ez egy kihalt táj,

csak a  repülés jár,

ellentétben, merthogy járna a repülés és mégis,

mint ahogy csomózódom én is,

pedig minden kötélséget nélkülözök.

 

Ahogy kötöttség nincs,

 én akartam ezt és mégis a puszta, kitöltetlen tér rémít és taszít,

már nem is az enyém és máshova már nem tudom merre.

 

Fel - le zúgó dallamok,

mintha felfelé csobbanna a kő a vízbe dobva

Csak aludni akarok és lebegni egy hatalmas vízben,

nem akarok velem lenni.

 

Repülni akarok, bele, bele,

vigyázz rám, kérlek

Súgnod nem kell, majd kiérzem a kezedből

 

Félek, úgy félek, minden összedől,

maradj még,

de hát itt sem voltál.

 

Burkolózom

Vékony lepedőnyi ruhák száradnak himbálózva

Árnyékukba vetve repülésből ledobott súlyom, az orromat beléd fújom.

 

Fogom a kulcsomat, majd kidobom, de nem itt, messze a lakástól, talán karcolok még velük valamit a homokba.

 

Legyél kemény, mondd, hogy nem.

Kérlek ne hagyj kétségben, én úgy félek itt.

A félelem ölelésében nincs semmi meleg,

ha te is hideg láng vagy én eldobom ezt a cigit.

 

Szaladok a parkban, rózsatüskék az ujjbegyemben,

szopom ki a vért,

nyelvembe tüske fúródik,

felsértésével szavakat nem csikar fel.

 

Csempe

Megint este

Rajta szétkenődve le nem moshatóan hideg neonfények kattogása

 

 

3.

 

Hasadtak szét a törékeny, lazán az éghez kötött zsinórok

 

Kósza közeledésed elomlón mosódik bennem

 

Úgy kitártam magam, szinte repültem

 

Fájó boldogság szemedbe tűnése

 

Megrepesztett szilánkporom hordja szét a szél

az éles drótokként szerteszaladó hasadások nyomán,

mint nyáron a meleg aszfalt

 

Üres fény, csupasz és kék, lemossa a meztelen, kéz a kézhez érintését

 

Törékeny úttalanságunk száradó ruhákba ütközött

Itt laktál régen

Sietős összenézés,

poharak oldalára ragadt magánylemosás

 

Hervad a fény,

hiába simítanám bőröm elkopásáig

 

Villanypóznák drótjait cipelem

 

És majd együtt szaladunk,

összeérünk, mint a tenger és a folyó a torkolatnál,

tüskés ajkam megsebez,

halvány színedben elkenődik vörösöd.

 

Olyan megszakadt vagy.

Beburkollak a kabátomba

Az eső hidege, mint csóktalanságunk

 

Megcsúszik a napfény a havon

Egy pillantásommal szeretlek egy napra

Milyen hosszú is, hogy nem lehetek az, akire szükséged van