Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Volentér Krisztián versei - Évszakosrózsák sorozat

2019.05.31

volenter-krisztian.jpg

 

2000-ben születtem, szeretem a logikus dolgokat, filozofikus gondolatokat és a kódokat se vetem meg. Szabadidőmet a versek világán kívül erőemeléssel és dobolással töltöm ki. Akik régóta ismernek, azt mondják, koravén vagyok – ezzel többnyire egyet is értek, de csak úgy fogalmaznék, hogy jó társaságba keveredtem. Ha megkérdezik, hogy mivel kezdődött a versek iránti szeretetem, általában a paródiákat mondom. Ezek mindig fejben születtek és nyolcéves koromra tenném az elsőt. Később a magyar hip-hop kultúra jobb felének megismerésével elkezdtem szövegeket írni, majd verseket is. Ekkoriban kezdtem el az irodalmi eszköztáramat fejleszteni. A verseim mostanában a kísérletezésre és a hétköznapi, filozofikus gondolataim átadására futnak ki, és ezeket az utóbbi időben az Évszakosrózsák különböző oldalain teszem közzé. Célorientált, az évekkel változó, de elveihez hű, belülre figyelő ember vagyok és kritikus.

 

A magányhoz



Amióta legutóbb láttalak: 
boldog vagyok; 
boldog vagyok, 
hogy te maradtál 
utolsó falevélként a parkbeli 
hárs legkorhadtabb ágán. 
Egyedül remegsz, mert hideg 
a térfogatod is, amivel az erezeted közti 
réseket töltöd ki. 
Már a szél se szeretett: egy ronda 
épület-kolosszus lett a legbizalmasabb társa. 
Az oldalain felszaladhat 
ha akar, hogy aztán 
keselyűként csapjon le. 
Az első alkalom lehetett, 
amikor a pártomra állt és 
nem láttam, 
pedig milyen gyalázatos hullás 
lehetett a tiéd. 
Fesztelen fordítottam hátat 
szuicid hajlamaidnak. 
Most ott fekszel valahol a hó alatt 
oszlásnak indulva, 
amíg a legszebb pupillákban elpezsgek.

 

 

nem

 

most nem mondhatod el

senkinek: hogy a versben talál

hogy néha megkever mint

egy arany mokkáskanál

hogy néha mikor keresem

veszetten rúgkapál

miként ihletetten sétálok

a zsebemben szó lazsál

 

most nem mondhatok el

semmit: az utaimról

madarakról kavicsokat megőrlő

lábaimról

villanypóznák sokaságáról

amik tornyosulnak

az élet lánctalpasairól

miként nyomulnak

a koszorúeremen

sínek párhuzamáról

köztük veszengő

gyanútlan fürge gyík családról

a sáskák hadáról

leporolt homokdombokon

köd fedte tavakból

ki-be ugráló halakról

 

most nem mondhatom el

senkinek: hogy merre járok

hogy a feldobott kövek

leesésére várok

hogy a szokásos pontoknál

keringek gondolkodok

hogy felismerek faleveleket

úgy bolyongok

hogy mennyire becsülöm az ősz súlyát

ott a mérleg

miként vázol fel ezen évszak

bűvköre színeket

melyik éri meg a három bal

vagy az egy jobb kanyar

hogy a mai filmszalagokat

vissza fogom nézni

 

most el kell mondanom

nektek: hogy ez én vagyok

hogy a távoli célig

a múltból építkezek

hogy mindig az emberen túli

emberhez híd és

a fölös-sokaság szemében

szálka próbálok lenni

 

KultBumm