Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Vőneki Adrienn érzelmes versei

2018.01.21

voneki-adrienn-jo.jpg

 

Vőneki Adrienn 1990-ben született Szegeden , 11 éves kora óta teremt kapcsolatot toll, papír (olykor klaviatúra) által a belső és külső világa között feszülő ellentétekről. Olyan általános témák, mint a lélek és test magánya, szerelem melegsége és az eredet kutatása teljes átalakuláson megy keresztül költészete pillangóházában. Verseit olvasva egyszerre lehetünk jelen a gyermeki ösztönnel csúszó-mászó hernyókkal, akik bebábozódva dolgozzák fel saját és a rájuk ható élményeket az átalakulásról, elengedésről, a szűnni nem akaró vágyódásról a lét elviselhetetlen szépsége után, hogy utána pillangóként kiszökhessenek a valódi (önmeg)tapasztalás felé. 

 

 

Álmatlanság

Borús volt az idő, mint mindig.
Képtelenség eldönteni, ez a vihar
előtti, vagy utáni csend. Gyengéden
simogatott a fülledt nyári szél,
majd később libabőrt cirógatott
a La manche csatornára.

 

Újra és újra felidézem, amikor
ujjaid hullámai stigmákat húztak
a tenyerem tengerére, pont úgy,
mint a vizet átszelő hajók.



Hat éve élsz egy hibás
döntés álmatlanságában.
Jogtalanul feddtelek meg érte,
amikor arra sem emlékszem
melyik városban születtél és mi
a kedvenc italod.

 

Vannak napok, amikor a legjobb
bor sem hoz nyugalmat, és bár
külön fekszünk le, az ágy mégis olyan
forró, mintha valaki máglyára ítélt volna.
 

 

Egyedül nem megy

 

Olyan mozdulatlan minden.
Megdermedtek a székek és
az asztalon jégvirágok nyílnak.
Lelked, mint egy kis kályha, hever
a törékeny testedben. Melléd
feküdnék, de akkor nem látnám;

 

ahogyan a hajnali fény táncosai
balettoznak a hajszálaidon. Még
szokatlan a rövidre nyírt hajad,
de jól áll. (Te mindig szép vagy.)
Aztán csak hallgatni akarlak.
Hallani a szíved hajlatában
bujkáló erek dobogását, lélegzeted
magányos szimfóniáját.
(Tudod, mennyire szeretem a zenét.)


 

Még ne kelj fel, csak ma aludj kicsit
tovább. Adj időt, hogy megrekedjek
ébredő arcod rezdülésében,
fényfolt lehessek a tarkódon, vagy
anyajegy, …. mert ha elmész
megint, én veled megyek.

 

Emigráció II.

 

Ha otthonra gondolok, szürke panelerdő jut eszembe
 az utolsó blokk, ahová a válás után költöztünk.
Gyerek voltam még, a tölgyeket idősödő cseresznyefának
gondoltam. Azt hittem, a levelek megöregedett virágszirmok.



A lakásban, sámlira ülve várt a tükörképem. Nyitva felejtettem az ajtót,
régen volt vendégünk. Egymás mellé rogyva szótlanul
hallgattuk a folyosón égve felejtett villany zúgolódását.

 

Szeretnék felállni és tölteni egy pohár bort, de a kezeimet honvágy gyötri,
és még a cigaretta is kifordul az ujjaim közül. Amikor kialszik a fény,
megszeretget az éjfél, és már csak a falevelek suttogását hallani.

 

Jó reggelt!

 

Tudtad, hogy olyan az illatod,
mint a frissen készült, langyos
süteményé?
Bőröd nedves és tapadós, már-már
illegálisan közel érezlek magamhoz.

 

Szeretnék benned ragadni
vagy legalább abban a percben,
amikor a nap is éppen csak
ébredezni készül, és még
nem törte szilánkosra
az álmaimat.



Ma is nehezemre esett
felkelni, de csak, mint mindig.
Mintha folyton lenne egy
betöltetlen hely mellettem -
- és végül nem maradt más
a konyhában, mint egy
eltévedt édes illat.

 

Utolsó vacsora

Vincentnek

 

Évek óta nem hallottam felőled,
de sokszor eszembe jutsz az ezüstös
utcákat járva. Nézd, egy ócska kravátli
árválkodik a kirakatban, biztosan
örömmel átalakítanád,

 

…vagy a múltkor Bathban! Az utcán festő
emberről, aki később megvette azt a kravátlit!
Szégyelltem magam, hogy nem én szereztem meg
neked, el akartam tőle kérni, de leintett.

 

Utoljára 2012-ben láttalak, senki se mondta,
hogy ez amolyan utolsó vacsora, de amikor kifordultál
az utcánkból, én mégis titokban lesöpörtem
barátságunk maradékait a járdaszegélyről,

 

aprócska morzsák, percek belőled és belőlünk,
melyek évek szikláivá nőttek, forrón szorítom
őket magamhoz és várom, hátha
újra drágakővé olvadnak. Nyakkendőtűt
akarok csináltatni neked, belevésném
azt a bizonyos utolsó nyarat amikor;

 

smaragdlelkednek az aranyfényben úszó Kiskörút
volt a foglalata és sosem láttalak olyan szívélyesen
csillogni, mint akkor. Azt mondják ritkaság az a kő,
amely teljesen tiszta, és a zárványok csak valódiság
lenyomatai… és csak a szín, csak annak tüze számít.

 

 

Ahol azt a harminc ezüstpénzt verték

 

’Elvesztetted régi fényed, álruhás királynő lettél,
aki a lakbérért eladta a lelkét és lefekszel a pénzzel
csak azért, hogy fenntarsd azt a testet ami már
régen halálra volt ítélve.’ – visszangzották a falak
és a kilincs sem volt kegyesebb amikor reggelente
maga után behúzta az ajtót.

 

’A királynő haldoklik’ – jelentették be azon a helyen,
ahol harminc ezüstpénzt vertek éppen. A kovács tudta,
hogy a munkája el van átkozva.

 

Álruhában osont ki az életéből, csak legendát
hagyva maga után, mert a rézfény már régen
elkopott és senki sem tudhatta meg az igazat.

 

’A királynő halott.’ – jelentették be a főtéren,
a kovács homloka verejtékezett, és aznap valaki
beváltotta a harminc ezüstöt.

***

 

…és akkor a vak, őszülő férfi megszólalt:
’Elmesélek egy legendát, a gyermekről, aki
lezuhant a szakadékba. Nem volt híd, nem volt többé
közös föld többé, és amikor az anyja át akarta dobni
a gyermeket a túloldalra, elvétette és lezuhant.



Túlélte, és később ugyananna a földnek lett az
uralkodója. Népszerű volt, karizmatikus, de egy
nap hirtelen meghalt. De én láttam az igazságot.
Álruhát öltött, visszament a szülőföldjére, ahol
métereket zuhant a szakadékba. Azt mondták,
elhunyt a fénye és abba betegedett bele, de
mint mindenki más, csak az eredendőt kereste.


Tátongó mély ég, ahol még csillognak az ezüstpénzek,
és a Királynő boldogan halt meg.

 

***

A kovács azóta megvakult, de amikor esténként
felolvasták neki a nap híreit, halkan felnyögött:

 

’A Királynő halott – de a költő még él.