Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

A kommunikációnk kultúrájáról és a köszönetnyilvánítás fontosságáról

2019.01.06

Nem akarok észt osztani, nem akarok senkit meggyőzni semmiről, pusztán ma elgondolkodtam azon, hogy vajon a kommunikációnknak milyen kultúrája van itthon? Ez a gondolatmenet két kisebb, de számomra igen kedves élményből táplálkozik.

Nagyon viharos, mindkettőnk számára fájdalmas és majdnem végzetes időszak után mostanában ismét a legjobb napokat éljük meg a kedvesemmel, és arra jutottam, hogy ez nagyban köszönhető annak, hogy változott a kommunikációk. Merengtem ezen egy kicsit a napokban, és erről beugrott egy másik nagyon kedves és egyben igen furcsa élményém. Tudniillik, mint minden kalandvágyó szerelmespár, húszas éveink elején, lubickolva az ifjúságunkban és sóvárogva az ismeretlenre, külföldön töltöttünk néhány hónapot. Az ismeretlen persze nem is volt annyira nagyon más, mint vártuk, hiszen ha más nyelvet beszélnek is, minden városban emberek élnek. Itt is volt például Metro újság. A nagy élményem éppen ezzel az ott is Metronak nevezett ingyenes napilappal kezdődött. Hasonló újság volt ez, mint az itthoni (azóta már Lokál néven futó) druszája, éppen alkalmas arra, hogy az ember elüsse vele a buszutakat reggelente, mikor beleun a Facebook-Instagram-Pinterest édeshármasába.

 

a-kommunikacionk-kulturajarol-es-a-kedvesseg-fontossagarol-3.jpg

 

Ebben a nem túl különleges újságban viszont találtam egy igazán nagyon különleges dolgot. Volt benne egy köszönetnyilvánító rovat. Az egész úgy működött, hogy az újságnak volt egy telefonszáma, melynek az volt a lényege, hogy SMS-ben meg lehett köszönni apróságokat, pici kis kedvességeket, leginkább idegeneknek. Ezek az SMS-ek pedig potenciálisan a napilap hasábjain kötöttek ki. (Feltételezhetően nem mind, hanem pár, amit egy szerkesztő elég kedvesnek vagy izgalmasnak talált.) Ne szupermennek címzett üzikre gondoljatok itt, inkább olyan kis szösszentekre, amelyben egy anyuka köszöni meg egy pincérnek, hogy az kedves volt a síró gyermekével, és megvígasztalta azt, egy gyermek az orvosnak, hogy az megműtötte az édesanyját, egyik idegen a másiknak, hogy amikor sírt, zsebkendőt nyújtott neki a vonaton, vagy egy idős néni egy fiatalembernek, hogy lesegítette a nehéz táskáját a buszról. Apró, kedves kis sorok, épphogy említésre méltó kis hőstettekről, amik biztos nem kerülnek be a történelemkönyvekbe, sőt, még egy híradós interjú sem lesz belőlük. Ellenben szívmelengető volt őket olvasni. Én kimondottan szerettem, minden nap szívesen vetettem bele magam ezekbe a kis sztorikba, és volt is valami kis „faith in humanity restored” élményém. A dolog érdekessége, hogy nem csak azért, mert ezek megtörtént dolgok, és bizonyították, hogy vannak még másokra odafigyelő, rendes emberek. Hanem azért is, mert egyúttal a kis szösszentekből az is kiderült, hogy aki segítséget kapott, említésre méltónak, fontosnak találta. Azt akarta, hogy jótevőjéről tudja meg a világ, hogy bearanyozta egy napját, esetleg ő is olvassa a sorait és magára ismerjen.
 

 

a-kommunikacionk-kulturajarol-es-a-kedvesseg-fontossagarol-borito.jpg


Én minden ilyen történetnél láttam magam előtt az orvost, aki boldogan mosolyog reggel a kávéja mellett, visszaemlékszik a hölgyre, akit a napokban műtött, és konstatálja, hogy szép hivatás az övé; elképzeltem a pincért, ahogy a sokadik hosszú műszakba sietve elsomolyogja magát a buszon, és aznap eldönti, ma megint kedves lesz egy síró gyerekhez, ahelyett, hogy idegeskedne miatta, mert olyan jól esnek neki a kedves sorok; láttam a diákot, ahogy a következő vizsgája miatt izgulva meglátja a néni írását, magára ismer és kicsit kevésbé izgul, mert hisz a karmában; és az urat, aki megjegyzi magában, hogy milyen jó, hogy aznap is volt nála zsebkendő a nátha miatt, és arra gondol, hogy egy kicsit talán jobban van az a szegény lány...

Sokszor eszembejutottak ezek a kis sorok, még itthon is, és mindig arra gondoltam közben, hogy milyen rengeteget jelent az a puszta tény, hogy ezek az emberek mind fontosnak tartották, hogy köszönetet mondjanak, és hogy nálunk mennyire nincs kultúrája az ilyesminek.

Rettentően örülnék, ha ezt meghonosítanánk itthon is. Egyszerűen tett-cselekvésnek érzem ezeket a szavakat. Szómágiának, varázslat, egy csodák nélküli világban. A kommunikációnak szerintem nem csak asszertívnek kell lennie. Kell, hogy benne legyenek ezek a gesztusok. Visszakanyarodva az első körben felvetett témámhoz, nem csak az idegenekkel, de a hozzánk nagyon közelállókkal szemben is. Úgy hiszem az életünk és a világ összegészében sokkal szebb hely lesz, ha használunk, és őszintén használunk olyan varázsigéket, mint köszönöm, sajnálom, szívesen.

Nagyon boldoggá tennétek, ha írnátok nekem pár sort, esetleg a cikk alá, amiben megköszöntök valakinek valami apróságot!

 

 

a-kommunikacionk-kulturajarol-es-a-kedvesseg-fontossagarol-2.jpg


Kezdem én: Köszönöm, kedves szomszéd lány (talán Emi vagy?) a szabadulószobából, hogy felajánlottad, és tényleg lemásoltattad nekünk a kulcsokat a bejárati ajtóhoz és abban a nagy hidegben december közepén kiálltál a Spar elé csak azért, hogy megvárj, és észrevegyük egymást, annak ellenére, hogy még csak nem is láttál. Időt spóroltál nekem, és nagyon, de nagyon jól esett a kedvességed. Jófej vagy! 

Sophie