Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Az ír – Filmkritika

2020.01.03

Mielőtt megnéztem volna Az ír című filmet, nagyszabású filmkritika írására készültem, ugyanis Martin Scorsese legújabb alkotása nagy durranásnak ígérkezett. Az Oscar-díjas rendező nem szokott mellényúlni, ő a gengszterdrámák koronás királya. A produkcióhoz sikerült megnyerni a nagy nevű, a műfajban már sokat bizonyított, az általuk alakított kétes figurákkal már-már összenőtt Robert De Nirot és Joe Pescit, akikkel Scorsese 1990-ben megalkotta a Nagymenők, vagy az  1995-ös Casino című filmeket. Az impozáns szereplőgárdához csatlakozott egy másik élő legenda, Al Pacino. Nos, ilyen illusztris csapattól érthető okokból várják el a rajongók, hogy ismét maradandót alkossanak. Hogy a generációkon átívelő cselekményt hitelesen és a színészek lecserélése nélkül mutassák be, digitálisan megfiatalították őket, ami különösen De Niro esetében néha furcsán hatott, de tény, hogy a digitális szakemberek kitettek magukért.

 

irishman2.jpg

Joe Pesci és Robert De Niro

 

A film Charles Brandt Hallom szobafestő vagy című 2004-ben megjelent regénye alapján készült, a forgatókönyvet Steve Zallan írta. A történet az idősek otthonában élő Frank Sheeran (Robert De Niro) meséli el, miközben visszaemlékszik, hogyan lett egyszerű, a szakszervezethez tartozó teherautósofőrből Russell Bufalino verőembere, majd a maffia befolyásos tagja, és az Amerika-szerte ismert híres szakszervezeti vezető, Jimmy Hoffa barátja.

 

irishman3.jpg

Al Pacino és Robert De Niro

 

A valós történelmi alapokon nyugvó film időt nem sajnálva mutatja be Frank családi-és munkakapcsolatait, a maffiához való hűségét, eltökéltségét és erkölcsi vívódásait. A színészi alakítások kiválóak, a párbeszédek jók, különleges atmoszférája is van ezáltal a filmnek, de valahogy még sem volt képes lekötni. Nincs gondom a hosszú filmekkel, ezért nem hiszem, hogy a három és fél órás játékidő lett volna a probléma. Egyszerűen nem sikerült belecsempészni azt az izgalmat és megfoghatatlan varázst, amit a bűnügyi drámák nagy elődeinél – A Keresztapa-trilógia, Casino, Sebhelyesarcú, Carlito útja, Nagymenők – sikerült. Így nagyszabású kritika és fényezés helyett inkább úgy érzem, hogy megnéztem, kipipáltam, de sajnos nagy hatást nem gyakorolt rám.

Szekáry Zsuzsanna