Kopriva Nikolett versei
Kopriva Nikolett 1996-ban született, otthona Munkács. Jelenleg Budapesten esztétika mesterszakos hallgató. Első publikációi 2015-ben jelentek meg Kárpátalján az Együtt irodalmi folyóiratban, azóta több helyütt is megjelentek versei és prózái a Helikon, Magyar Napló, Irodalmi Jelen vagy a Pannon Tükör oldalain. Szabadidejében sétál, fest vagy információt gyűjt.
Dorian üres sírján
Bőröd alatt romlott vadhús
tánca lankad, olcsó valóságod
delírium-folyó,
önromokban síró
fehérhajú fél-ember,
mögötted kétszázhatvanhat év,
s még gyűrűznek a körök,
papír híján elszívtad szerződésed -
lettél ördögöd.
(in: Együtt 2017/4. szám)
Az inggallérod mögött
Lassan elnyeltek a fekete ruhák.
Belakták a házad, egy sötét,
kirívó folt lett a puszta közepén,
tartalom és forma nélkül.
Áll, olykor lebeg, hív,
és magába kényszerít.
Az inggallérod mögött
láttam egyszer egy ösvényt,
mely ugyanúgy rejtett
mindent és semmit.
Sötét volt, mint az ármány.
Te csak annyit mondtál,
új mosószered van,
a nővéredtől, akit megevett a téboly
valahol a hegyek között.
Egyszer elvágtad az ujjad,
nem vér folyt belőle,
forró szurok.
Gyerekkori rendellenesség,
legyintettél,
és takargatni próbáltad
a feltörő, sűrű gőzt.
(in: Helikon 2017/16. szám)
Kék
Nézd, a vonatjegy betűi közé szorítottalak;
ha felcseréled a megállók sorrendjét,
kedvedre átkozódhatsz.
A papír mégis sárgul, velem foszlik el.
Csend
fogaid
közül szaggatott
mozdulat kiabál
a hangokat
kiszegezem
