Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Lélektánc - Bánfai Zsolt versei

2020.06.16

banfai.jpg

 

Bánfai Zsolt vagyok, 1965-ben születtem Mohácson. Ott jártam és érettségiztem a Kisfaludy Károly Gimnáziumban, majd Pécsett a Pollack Mihály Műszaki Főiskolát végeztem el, később a Bánki Donát Műszaki Főiskolát Budapesten, végül ugyanitt a Közgazdaságtudományi Egyetem Társadalomtudományi Karának Idegennyelvi Tanszékén végeztem.

Német szakos műszaki tanár, nyelvtanár és szakfordító vagyok.

Életem meghatározó részét jelenti a zenén és természetszereteten kívül a szépirodalom, ezen belül is a versek. Rengeteg verset olvasok, tisztelem a magyar költészet nagyjait, számomra meghatározó József Attila, Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes életműve.

2018 augusztusától kezdtem magam is verseket írni, azóta dolgozom a Pieris Amatőr Művészek Fórumán és a Dokk Irodalmi Kikötőn, tagja vagyok Pethes Mária alkoTÓházának, megjelentem számos irodalmi és művészeti magazinban és több folyóiratban is.

 

Szolmizáció

Dór dalia vagyok, végül dísztelenné érett férfioszlop.

Réveteg pillér a főtemplom lépcsőin.

Mily rozsdásra vált köröttünk a lugas – te belül és mögötted én.

Fásult redőkbe bújik arcunk. A szív túlcsordult kőedény.

Szóval tartalak, mint akkor, az utolsó vacsorán.

Látod vesszőkön hajlani az alkonyt?

Titokká színez pamlagán az éj. Mozdulatod örökkévaló.

Dómkertben moha, feltört dió. Szivárog szemünkből a tó.

 

 

Összetartozás

Amikor rám adtad ma

a délutánt,

megéreztem, hogy

összetartozásunk már

végleges.

Kockás pléded alatt

az erek és indák

összefonták

legapróbb lélegzésünket is.

Ha társast kellene játszanunk,

én biztosan a kirakóst

választanám.

Mint Katyusa babát,

kiraknálak magamból –

hogy aztán rád teríthessem

az éjszakát.

 

 

Körtéri fák

A Móriczon laktam vagy nyolc évig.

Ez olyan hely, ahol megfeszül,

majd nyújtózik egyet és elernyed a világ.

Macskaköveken csúsznak és

olykor egymást csalják a sűrű budai éjszakák.

Nekem minden éjjel megsúgták bűnüket.

Minden elmondhatatlan tettüket.

A süllyedő téli hold alatt

ott hajoltak a túlvilágra ők -

remegő lábakon a fehér hajú körtéri fák,

villanysínek mentén hólepte szeretők. 

 

 

Ébredés

Kattanás utáni éles fények;

a tudat ilyenkor még értetlen lebeg -

testem, hogy legyen mibe kapaszkodnom

magam elé tolom, s kereslek a sodródásban -

végtelenített suhanásba ékelt néma legyek

és filmek jelenete a test- és párbeszéd

köztünk az elragadtatásban

ahogy arcommal találkozom a tükör előtt

és kérlek kapcsold le a villanyt,

úgy nem ismerem fel magam olyan gyorsan –

nélküled nem sikerülne újra azonosulnom

tegnapi gyűrött maradványaimmal,

ilyenkor a képek kijátszanak és küzdök,

hogy ne érezzem reménytelenül vénnek

időtlenül ittfelejtett önmagam.

 

 

A vulkán ékszerei

nézd víz alatt

ím e gyöngyöző kő

fentről szürke rétegfelhő

grafitja miként csorog –

körötte a hűvös homokban

üveghalak

olvadt lábnyomok

 

tegnap még a vulkán járt itt

idők előtti lávafolyóban

lebegő ékszerpárna –

kővé érett bazaltok riolitok

szuronyokkal alusznak a fák –

mozdulatlanságban

élő vektorok

 

szikla vagy – én buzogány –

mondod lágy felhőben

kövekre lapuló tó

én az éjente éledő nádas

gerincedre karcolom a csendet –

ilyenkor

oly csinosan sírsz