Marcsák Gergely versei
Marcsák Gergely 1990-ben született Kárpátalján, Kincseshomokon. Az Ungvári Nemzeti Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. 2012 és 2016 között az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskola pedagógusa volt. Jelenleg a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskolájának PhD-hallgatója.
Első versei 2010-ben jelentek meg az Együtt folyóiratban, azóta közölte írásait a Napút, a Partium, a Helikon és Magyar Napló. Műveit beválogatták a Szárnypróba (2013) és a Különjárat (2016) című antológiákba. A versek mellett rövidprózákat ír. A beregszászi Kovács Vilmos Irodalmi Társaság alapító tagja, 2017-től alelnöke. A budapesti Előretolt Helyőrség Íróakadémia pályakezdő hallgatója. Irodalmi elismerés: Együtt nívódíj (2017).
A vonatokról
A felsővezetékben Isten lakik
– mesélte főpályamester dédnagyapám.
És mikor elérte a halál
szeretett ungvári pályaudvarán,
ő maga is elnyújtózott
az örök vágányok felett.
Galíciában sebzett lelke
a váltóárammal kiegyezett.
*
Egyes járatokról nem szól a menetrend.
Éjszaka jönnek a Beszkidek felől,
ahol monarchiás, szűk alagutakra
a Keleti-Kárpátok fenyvese dől.
Itt várják őket, kik már élni nem szeretnek,
és útra kelnek, mint az őseik.
A Latorca-hídon elvesznek a ködben,
s Csapra már csak a mozdony érkezik.
*
Egy apa a műszakra indulva
a sötét hajnalban rossz vonatra szállt.
Míg álmodó lányaira gondolt,
utastársává fogadta a halált.
az első napon
minden slukkodba beleremegtem
míg szádon meg nem halt a dohány
és szerettem volna nikotingőz lenni
az Ung-parton aznap délután
és nem tudtam másra figyelni
utólag már mondandód sem rémlett
mert a pontból hol összeért vállunk
elárasztott a vég nélküli élet
a sétány virágai nyakadba
bújtak és bódultan illatától
fel sem tűnt hogy körbezár minket
a jéggel verő tavaszi zápor
Kaland
jáde-hold ül pihenni a hegyre
álmok borzolnak vizek menti nádat
szellemek járnak a szentélyben és egyre
mormolnak régi sintó imákat
madár az ágra hintázni jár
víztükörben lapul a csillagos ég
papírfalakon ki ajtót talál
nem szeretne elszunnyadni még
a járdaköveken új életre kel
a sötétben hullott szakura-bogyó
libbenve mentás illatot lehel
egy selyemtestű piros kimonó
ráncából lesz a padló legszebb éke
ha két árny hajnaltájt titkon összenő
a szétbomló konty vánkosra dől végre
s a látványtól elpirul az éppen felkelő
Örök fogság
Rögökbe meredő bordáid közé
a lélek immár örökre befagyott.
Hogy a végtelennek kezdőpontja van,
te, ki odahaltál, tanúsíthatod.
Esendő elménk nem foghatja még fel:
magányod hosszabb, mint az emlékezet,
és hosszabb, mint a népek földi útja,
mely egyenest a pusztuláshoz vezet.
Nem vagy lángoszlop, sem vádló maradvány,
rossz szónoklatban történelmi példa,
csak porladó csontváz, befagyott lélek,
mi hazavágy, de sosem érhet célba.
S ha Isten egyszer Baskírföldön járna,
és rácsodálkozna, hogy ki fekszik itt,
meséld el neki, mondd, hogy megtalálta
végre az utolsó kárpátaljait.
