Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Meglátni a mögöttest - Bánfai Zsolt versei

2020.02.08

banfai-zsolt-portre.jpg

 

Bánfai Zsolt vagyok, 1965-ben születtem Mohácson.Ott jártam és érettségiztem a Kisfaludy Károly Gimnáziumban, majd Pécsett a Pollack Mihály Műszaki Főiskolát végeztem el, később a Bánki Donát Műszaki Főiskolát Budapesten, végül ugyanitt a Közgazdaságtudományi Egyetem Társadalomtudományi Karának Idegennyelvi Tanszékén végeztem.

Német szakos műszaki tanár, nyelvtanár és szakfordító vagyok.

Életem meghatározó részét jelenti a zenén és természetszereteten kívül a szépirodalom, ezen belül is a versek. Rengeteg verset olvasok, tisztelem a magyar költészet nagyjait, számomra meghatározó József Attila, Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes életműve.

2018 augusztusától kezdtem magam is verseket írni, azóta dolgozom a Pieris Amatőr Művészek Fórumán és a Dokk Irodalmi Kikötőn, tagja vagyok Pethes Mária alkoTÓházának, megjelentem számos irodalmi és művészeti magazinban és több folyóiratban is.

 

Vallomás

 

Nem kell, hogy az ember bevallja.

Belül mindenki egyedül van,

akár az imából kiforduló

arca; tétova –

és olyannyira gyámoltalan.

 

Elől a megváltás némasága,

mögöttünk a fájdalom evez.

Mosolyod kövekbe mártod –

gyönge vagy. Ajkaidra

kavicseső permetez.

 

Én nem érzem a létet tehernek,

csak néhány sziklát hordok vállamon.

Ha letettem, lépj ki velem majd

a fényre – balga lenne az üdvösséget

egymagam eljátszanom.

 

 

Mozdulatlan

 

ez egy kihűlt fémes éj

csak üres rácshelyek a csillagok

fémgőzökben párolódnak

az álmok mint a kövek –

közéjük ékelődve hallgatok

 

a hold most úgy tolat az égen

mint a rák

rettenetes szájszervükkel

sziklák talpát rágják

a bogárarcú éjszakák

 

minden éles és elmondhatatlan

fejünkön maszk, vállamon vitorlák

a tó vizébe kavics csobban

mozdulatom mozdulatlan

sziklahalak bámulják

 

 

Hazafelé

 

Talán túlléptem már

a tejfogakkal kőbe harapás

elkerülhetetlen időszakán

s a szorítás is enyhült –

ha láthatnád értelmezhetetlenül

megkínzott testem –

az alvadt vérrel kifestett térképen

a főbb azonosulási pontokat –

fél évszázad nyomát

kitapinthatnád elrendezett

évgyűrűimet

állok mint döntésre jelölt fa –

emlékeit ahogy újra álmodja

és sejteni véli már hogy

a szivárvány majd megfesti előtte is

a hazafelé vezető utat. 

 

 

Nehéz szívvel

 

azt hittem végre könnyebb lesz.

macskaszem. villámlik. sötét fellegek.

az eltévedt járda nyomában

az éj zajában

páncélos bogarak szárnyán remeg

a visszavert idő.

 

halkuló hangok a pályaudvar felől.

arrébb monoton táncot járó

szellemek – és macskakő.

a faliképeken színes házak áznak.

órámon sáros számlap a múlt –

szívemben tegnapi emléked melege.

 

néhány nehéz lépés még hátra van

és lassan kijutok belőled a fényre.

nyirkos téglák körül vaslépcső.

átgondolom eddigi életem –

ha még nem késő:

lekapcsolom utánad a villanyt.

 

 

Viharmadár

 

Úgy látom, ma sem jött el a világvége.

Vállamra passzátszél és halcsont tapad.

A tenger sós vize felragad az égre

és örökkévalóságig lassul egy mozdulat.

Hullámmezővé érik most a felszín,

lebegő tányérok a liliomok –

játszanak mint megsemmisülésig

a hínárillatban eltévedt gyerekkorok.

Narancsruhában érkezik az alkony,

a parton lassan, tűnődve jár.

Szakadt arcom vitorlavászon –

óvom, mint költővermét a viharmadár.